Örök körforgásban

Lakni muszáj valahol. A lakás nem lehet az ember életének célja, a lakás az élet eszköze. Mégis: a nagy, a kényelmes, a szép, a minden igényt kielégítő otthon valamennyiünk céljává válik idővel. Pedig kezdetben milyen jó a pici, korábban más koptatta, sokadik emeletről lenéző panellyuk, kopott padlószőnyegével, málló tapétájával, csöpögő vízcsapjaival. Mert a sajátunk, a mi kis otthonunk, még ha bérelt boldogság is. Idővel aztán ez az öröm is megkopik. A falak szűkre szabják életünk terét, a berendezések gyáriasan primitívekké válnak, elromlik minden, javíthatatlanná torzulnak a nyílászárók, büdösen csöpögősek az eltüntethetetlen radiátorok, és mindent hallunk, ami a szomszédban: mellettünk, alattunk, fölöttünk történik. Ekkor vágyunk először egy kis kertes házba. S ha megvan, idővel ott is kezdődik minden elölről, az épület túl alacsony, túl keskeny, kevés benne a szoba, a fürdőszoba, a vécé, tenyérnyi a kert, csak egy autó állhat be az udvarra… 

Aztán hamarosan szükségessé válik a korábban elképesztő luxusnak tekintett medence, esetleg szauna. És ha már a testi egészségápolás feltételeit megteremtettük, legyen meg a lélek támogatója is, építtessünk téli kertet sok növénnyel, csendes teknőcökkel, hogy tudjunk valahová bebújni, ha magányra vágyunk. Adassék meg a gyerekek boldogsága is, a fiúnak kék, a lánykának lila szoba, ahol elkezdhetik álmodozásukat, tervezgetésüket – természetesen arról, hogy nekik mikor lesz saját lakásuk… Tágas legyen a konyha, hogy a ház asszonya kényelmesen tudjon sütni-főzni, ha kell, barátnőivel készülni egy ünnepi vacsorára, amelyet a világos, szolid eleganciával berendezett étkezőben lehet elfogyasztani. 

A jó otthon mindennel föl van szerelve, amit csak az emberi fantázia képes megálmodni. S van-e határa a képzeletnek? Határt jelez-e két fürdőszoba? Megálljt parancsol-e a tervezgetésben a dupla-tripla garázs, a teniszpálya, fűtött medence, elektromos kapuk, selymes pázsitszőnyeg, a rejtett fűtés, vagy kandalló? Mindez luxus álomkivitelben? Aligha, bár az emberek többsége számára csak álom marad, s az elérhetetlenség könnyen iriggyé tehet, ha csak azt látjuk, hogy másnak mi minden sikerült.
Ám az ember örök tervezgető. A nagyon jó idővel jóvá, aztán kevésbé jóvá, végül rosszá szelídül. Továbblépünk, s minden elölről kezdődik, magasabb szinten, örök körforgás ez a csúcsra jutásban, s a hajtórugó nem más, mint az előrejutás vágya. De nem vagyunk egyformák. A szerzetesek, vagy szerzetes lelkűek a szegénységnek, az egyszerűségnek örülnek. Más meg azt sem tudja becsülni, amije lehetne, vagy éppen van. Egy bizonyos: ha nem a lehetőségeink talajára hullik vágyaink magva, ha azt nézzük, hogy mije van a szomszédnak, és nem azt, hogy mi mire juthatunk tehetségünkkel, szorgalmunkkal és szerencsénkkel, boldogtalanok leszünk. Azért, mert a lakás, az otthon életünk céljává, mutogatandó tárgyává vált, nem pedig életünk európai mértékű eszközévé. 

Barna Attila
barna.attila@civishir.hu