Azért kapni is jó
Nagyszalontára vittünk árva, félárva, nehéz sorsú gyerekeknek ajándékokat, abba a gyermekotthonba, amelyet használaton kívüli, katonai laktanyából alakítottak át. Itt körülbelül nyolcvanan laknak abból az ezerötszáz-ezernyolcszáz apróságból, akiket Csaba testvér istápol Dévától Nagyszalontáig, ki tudja hány gyermekotthon támogatásával, üzemeltetésével, „menedzselésével”.
Hatalmas lelki élmény volt találkozni egy olyan emberrel, aki a mindennapok nehézségeit úgy éli meg, mint csörgedező patak, amely folyik, folydogál, el-elakad, de előbb-utóbb az óceánba ömlik. Az ember is teszi a dolgát, végzi a mindennapok feladatait, Isten felé haladva. Jó volt megkapni tőle ezt a bölcsességet, ezt a földi szemléletet. És jó volt abban a szeretetben megfürdőzni, amit ezektől a nehéz sorsú gyermekektől kaptunk, akik életükben először és minden bizonnyal utoljára láttak bennünket. Mégis volt bennük valami ritka rajongás, szeretet. Úgy fogadtak, mintha csak ránk vártak volna hónapok óta. Nem is nagyon volt szó arról, hogy miket vittünk nekik az ajándékcsomagokban, talán nem is nagyon volt rájuk szükségük, hiszen olyan jól el voltak látva mindennel, mégis hálásak voltak. Nyilván azt köszönték meg, hogy valakik egy másik országból rájuk figyelnek. Kedvesek, aranyosak, nyíltszívűek voltak, köszönetként verset mondtak, énekeltek, zenéltek, történeteket meséltek, teljesen spontán módon, feszélyezettség, zavar nélkül. Őszinte szeretetet kaptunk, akkor is, amikor elbúcsúztunk tőlük, és némelyikük a nyakunkba ugrott puszit adni, akárha édes gyermekünk tenné.
A minap az egyik bevásárlóközpont parkolójában toltam vissza a vásárlókocsit, amikor megláttam, hogy bizonytalankodik egy középkorú nő. A pénztárcájában turkálva kérdezte tőlem, milyen érmével működik a szerkezet. Százassal – mondtam, miközben visszakattintottam a láncot. Na, az nincs nekem – motyogta, szinte csak magának. Már léptem volna el, amikor hirtelen odanyújtottam neki a pénzt. Meglepődött, föltartotta a kezét, mintha fegyvert fogtam volna rá, és szabadkozni kezdett, hogy nincs nála semmi apró. Nem baj, mondtam, nem is kell.
Ez a mai jócselekedetem. Láttam rajta, hogy nagyon megdöbben, zavarában néhányszor megköszönte, és amíg az autómhoz értem, hátamon éreztem a tekintetét. Egy apró figyelmességet kapott a rohanó világban, egy szusszanásnyi odafigyelést, ő pedig egy újabb felismeréssel gazdagított engem.
Eddig azt vallottam, ha egy nap csak egyetlen jó dolog történik velünk, már jónak kell lennie az egész napnak. Mostantól abban hiszek, ha egy nap egy jót cselekszünk, már jó a napunk. Persze azért kapni is jó.
Én például, ma azt kaptam, hogy volt erőm, egészségem megírni ezt a néhány sort. Köszönet érte!
Barna Attila
barna.attila@civishir.hu
