Esélytelenül

A baj csak az, hogy semmi kedvem hozzá. Egy perc nyugtom nem lesz addig, míg éjjel meg nem érkeznek. Lehet, rossz anya vagyok, de olyan boldog voltam, amikor a híradóban azt hallottam, elfogyott minden jegy. Hogy mire ajánlkoztam: sorba állok én a Fiorentinára, hisz van időm, addigra késő volt, s bánatos szemű gyermekemet már csak bőszen vigasztalni tudtam, hogy majd megnézi a tévében a Lokit. Pedig tudom, mennyire szereti a focit, ezeket az aranylábú fiúkat, hogy mindig talál mentséget számukra, akárhogyan is produkálnak a pályán. És hogy valószínűleg jó ideig nem lesz még egy ilyen lehetőség „igazi” meccset nézni, tétért játszani, sztárokat látni, Pestre utazni, ott találkozni a haverokkal. Ez egy focit szerető gyereknek óriási élmény, de persze ő nem gondolt bele, hogy a hétköznapi szervezés nem éppen az anyák szerinti legideálisabb időpont egy pesti utazáshoz, mert előtte és utána iskola van, ahová, ragaszkodom hozzá, mennie kell.

Összerándult tehát a gyomrom, amikor megcsörrent a telefon és elhangzott a kérdés: Van már jegyetek? Mert tudok valakit, akinek nem kell...
Persze, hogy azonnal lecsaptak rá. Szemek felcsillantak, programszervezés elindult, én pedig megnémultam. Esélyem se volt az ellenállásra, nem voltak felhozható és használható érveim. Se a suli vagy a másnapi munka, se az eddigiek alapján sejthető végeredmény, se a tömeg, a pesti cirkusz, vagy a hol fogtok megállni? és a de hát mikor értek haza? álnaiv kérdései. Semmi. A fél család meccsre megy.

Én pedig csajos program és felszabadultság helyett rágom majd itthon a kefét.