Mindig éhesen

115 éve született József Attila, de hogy élt-e valójában valaha, istenesen, úgy igazán, nehéz megmondani. 32 évet töltött a létezés karanténjában, olyan anyagi és érzelmi nélkülözésből magasodó, szűk tűzfalak között, ahol minden perc üresen kongó, kis halál. Ebből a sosem vágyott szürkeségből, az álmok álmából csak egy lángelme képes tarka valóságot teremteni – legalább papíron.

A gyermekkor adóssága mágiaként rakódik minden felnőtt emberre: talán József Attila sorsa is másképp alakul, ha a nagy elánnal New Yorkba induló, végül Romániáig jutó apa nem fordít hátat a családnak, ha Pőcze Borbála nem törik össze teljesen a ruháskosarak terhe és a három gyerek kérdő mondatai alatt, ha a két nővére lelki, és nem csupán lakótársa lett volna ennek az érzékeny fiúnak.

A másképp megismerése iránti olthatatlan szomj József Attilát a Ferencvárostól Öcsödön és Szegeden át egészen Balatonszárszóig kísérte, szavait versekké érlelte. Valódi sorsfordulat azonban nem történt: a szerelmek, melyek feléje tartottak, sosem érkeztek meg hozzá – mint a tömeg sodrában az idegenek, oldalba lökték, megérintették, talán a leheletét is érezték, de a valódi tüzet, aminek kihunyta után örök vigaszt adó béke marad, egyik sem hozta el. Pedig jött okos, szép, harcos nő is vele szembe. Gyermekké tette valamennyi: József Attila rajongott, bízott, miközben játszani akart és jóllakni lénnyel, fénnyel, testi örömökkel. Ám Márta, Judit, Flóra is a saját ragyogásukba nyakig merülő, szakadatlan gyámolításra szoruló kiskamaszt láttak benne, sosem a férfit. Ennek a felismerésnek a dacából nőttek ki a magyar irodalom legőszintébb vallomásai. Lépcsőn ülve, külvárosi éjszakában, a lillafüredi vízesést csodálva, az anya és a jövő koporsója mellett.

Köszönjük ma József Attilának ezt az élethosszon át vállalt hiányérzetet; hogy csak átfutott az életen. 32 évig éhezett. Hogy minket tápláljon.

Bereczki-Csák Helga

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május