A debreceni átlövő a DEAC-cal térne vissza az élvonalba

Alig huszonegy évesen mutatkozott be az NB I-ben, és hatalmas góljaival hamar belopta magát a debreceni közönség szívébe. A kétezres évek közepének meghatározó játékosa volt, és ha máshogy állnak a csillagok, akkor akár a válogatottban is szép karriert futhatott volna be. A Debreceni Dózsa 1998-as megszűnése után 2004-ben lett újra élvonalbeli férfi kézilabdacsapata Debrecennek, Rédei István öt évig volt oszlopos tagja a DKSE-nek: csaknem 140 meccsen több mint 500 gólt dobott a klub játékosaként. A majd’ kétméteres jobbátlövő a nyáron – némileg váratlanul – tizenkét év után visszatért szülővárosába, és azóta az NB I/B-ben szereplő DEAC-ban szórja a gólokat. Cívishír-interjú. 

Hogy ízlik a félprofi élet? Milyen munka mellett sportolni?
Rédei István: Egyelőre nagyon élvezem, hogy nem csak a kézilabdára kell koncentrálnom. Azt persze nem annyira, hogy minden hétköznap fél hatkor kelek, korábban ehhez nem voltam hozzászokva. Ha délelőtt nem volt edzésünk, ráértem fél kilenc körül kimászni az ágyból. 

Különben is csak errefelé furcsa ez a státusz, a skandinávoknál évtizedek óta működik, ráadásul egész jól.
Rédei istván: Valószínűleg az lehet a titok nyitja, hogy így nem fásul bele az ember a kézilabdázásba. A napi két edzés monotonná teszi a hétköznapokat, ha viszont napközben a munkára kell figyelni, este jobban esik a fizikai megterhelés is. Magamon is észrevettem, hogy ugyan fáradtabban, de mégis jobb kedvvel megyek edzésre, várom, hogy a napi meló után másfaja impulzusok érjenek, és kiszellőztessem a fejem. Nekem nagyon tetszik ez a felállás, remélem, előbb-utóbb a teljesítményemen is látszik majd, hogy élvezem az edzéseket. A félprofi karrieremre egyébként már egy ideje tudatosan készültem. A műszaki menedzseri diplomám mellé szereztem egy ingatlanközvetítői, egy logisztikai-szállítmányozási ügyintézői és egy targoncavezetői képesítést is. 

Benne volt a pakliban, hogy ismét Debrecenbe igazol, vagy az, hogy a DEAC-ban kötött ki, nem csak bennünket, de önt is meglepte?
Rédei István: Abból a szempontból valóban váratlan volt, hogy élő szerződés kötött az Egerhez, és idén még tényleg nem terveztem a váltást, de máshogy alakultak a dolgok, és végül idő előtt távoztam az NB I-es Heves megyei alakulattól. Másrészt viszont semmi váratlan nem történt, hiszen 2018 óta, amióta újra Magyarországon játszom, folyamatosan kapcsolatban voltam a debreceniekkel, és a beszélgetésekben időről-időre előkerült, hogy na, vajon mikor térek vissza Debrecenbe. A feleségemmel is úgy terveztük, hogy egyszer hazaköltözünk, és bár ez egy kicsit hamarabb következett be az előzetesen vártnál, egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. 

Visszalépés az NB I/B-ben játszani?
Rédei István: Ha azt nézzük, hogy tavaly még az NB I-ben szerepeltem, akkor akár nevezhetnénk visszalépésnek is, de egyáltalán nem így élem ezt meg. A karrierem szempontjából a DEAC fontos állomás. Plusz motivációt ad, hogy érzem, a tapasztalatommal tudok segíteni a többieknek, a csapatnak. Nagyon sokat köszönhetek a városnak, s most igyekszem visszaadni valamit abból, amit kaptam.

Milyen emlékeket őriz a DKSE-ben eltöltött évekről? A csapat 2004-ben jutott fel az NB I-be, majd játszhatott az EHF-kupában is, de 2010-ben kiesett az első osztályból, rá egy évre pedig a klub is megszűnt. Így utólag ez nem egy sikertörténet.
Rédei István: Ha annak idején a közösségi média olyan fejlett lett volna, mint most, biztos, hogy sokkal több emberhez el tudtunk volna jutni, nagyobb felhajtással sokkal több néző előtt játszhattuk volna a meccseinket. Összességében csak jó emlékeim vannak arról az időszakról, ráadásul a DKSE-nek köszönhetem, hogy Spanyolországba szerződhettem. A nemzetközi porondon is megmutathattuk magunkat, hiszen 2007-ben ötödikek lettünk a bajnokságban, és indulhattunk az EHF-kupában. Sajnálom, hogy végül a pénz, pontosabban a pénzhiány közbeszólt, és megszűnt az egyesület.

Ha nem is elhagyta a süllyedő hajót, de még időben, a teljes összeomlás előtt, 2009-ben a spanyol JD Arrate együtteséhez igazolt.
Rédei István: Amikor aláírtam a szerződésem, azt gondoltam, minden nagyon szuper lesz odakint. Ami alapvetően igaz is volt, egyetlen bökkenő akadt csupán, hogy az első három hónapban nem kaptunk fizetést, feléltük a tartalékainkat, és ez azért rányomta a bélyegét az egész kinttartózkodásra. Ráadásul később se rendeződött a klub pénzügyi helyzete, időnként „csorgattak” ugyan valamennyit, ami kis túlzással az ételre, benzinre meg az albérleti díjra volt elég. 

Pisti, ezt elszúrtad – gondolhatta magában.
Rédei István: Dehogy! Nem így éltem meg, és ma is úgy gondolok vissza az ott töltött másfél évre, mint ami tele volt pozitívumokkal. Kis csapatként nem lehetett más célunk, mint a bennmaradás, és ezt mindkét szezonban teljesítettük is. Játszhattam az igazán nagyok, a Barcelona és a Ciudad Real ellen, és bár sose estem hasra attól, ha egy sztárcsapat volt ez ellenfél, azért ezek a meccsek örök emlékek maradnak. Jó érzés, amikor az ember sok gólt lő egy meccsen, és persze nagyon jól esett az is, amikor például egy Barca-meccs másnapján a barátok felhívtak, hogy na, meséljek, milyen volt a világ talán legjobb csapata ellen pályára lépni. 

Számos férfi és női csapat edzője spanyol, szerte Európában. Mit tudnak ők, amit például a magyar trénerek nem?
Rédei István: Talán a mentalitásuk, a temperamentumuk emeli őket magasabbra a többieknél.

Spanyolországban súlyos térdsérülést szenvedett, így az utolsó fél évben már nem tudott játszani, és el is hagyta az Ibériai-félszigetet. Tatabányára igazolt, hogy aztán egy év múlva újra légiósnak álljon. Jó hosszúra sikerült a második külföldi etap…
Rédei István: Egészen pontosan hat évet játszottam Franciaországban. Először a Dijon játékosa lettem, és a másodosztály második helyén végezve feljutottunk az élvonalba. Egy év után azonban kiestünk, és ekkor két évre az első ligás Cesson-Rennes együtteséhez szerződtem. Alighogy aláírtam, az edző, aki kezdeményezte a leigazolásomat, távozott a klubtól, az új tréner pedig többnyire csak védekezésben számított rám. Végül csak egy évet maradtam, majd a másodosztályú Cherbourg következett, ahol három évet húztam le. 

A francia nyelvvel sikerült barátságot kötnie?
Rédei István: Nem volt egyszerű! Úgyis mondhatnám, hogy a nyelvet leszámítva minden nagyszerű volt Franciaországban. Míg a spanyol könnyen tanulható nyelv, addig a franciáról éppen az ellenkezője igaz. Teljesen máshogy írjuk a szavakat, mint ahogy kiejtjük, nem tagadom, megszenvedtem vele. Sok időnek el kellett telnie, mire normálisan megtanultam beszélni franciául. Arrafelé az a szokás, hogy a mérkőzések után egy VIP-teremben gyűlnek össze a támogatók és a szurkolók. Ilyenkor egy-egy játékos kiáll a színpadra két-háromszáz ember elé, és a mérkőzéssel kapcsolatos kérdésekre válaszol. Ahogy telt az idő, már ez sem okozott gondot, és nemcsak én értettem a kérdéseket, hanem a közönség is a válaszaimat. A párommal nagyon szerettünk Franciaországban élni, de soha nem terveztem, hogy ott telepedjek le. 

Mennyi van még önben? Láthatunk még Rédei-bombákat az NB I-es DEAC-ban?
Rédei István: Harmincnyolc éves vagyok, de szerintem két-három évig még tudok ezen a szinten játszani. Ehhez persze az is kell, hogy a sérülések elkerüljenek. Sok mindentől függ, hogy a közeljövőben sikerül-e a DEAC-cal kiharcolni a feljutást. Idén például jelentősen változott a másodosztály versenykiírása. A keleti és a nyugati csoport csapatai az alapszakasz után közös bajnokságban folytatják a rájátszásban. A két csoport első 5-5 helyezettje a felsőházban a feljutásért, a többiek az alsóházban a kiesés elkerüléséért küzdenek. Az a célunk, hogy az első ötben végezve a felsőházban folytathassunk majd, de ehhez még sokat kell javulnunk. Nagyon nehéz lenne megmondani, hogy összejön-e még nekem az NB I. Debrecenben. Mindenesetre érzem magamban az erőt, és azon leszek, hogy ha nem is idén, de jövőre sikerüljön. Ha jól számolom, a DEAC minden csapata a legmagasabb osztályban játszik már, egyedül mi vagyunk a kivételek. Már csak ezért is jó lenne kiharcolni a feljutást. 

Tizennégy válogatott mérkőzésig jutott. Több is lehetett volna?
Rédei István: Mindenképpen! Nem volt szerencsém, mert amikor Spanyolországban játszottam, és a teljesítményemmel rászolgáltam, hogy beválogassanak, rajtam kívül álló okok miatt nem kerülhettem be a nemzeti csapatba. Aztán a térdsérülés után már nem volt realitás számomra a válogatottság, 2012-ben pedig visszatért a csapatba a posztomon szereplő világklasszis, Nagy László, akinek a kvalitásait nemigen kell ecsetelnem. 

Közel a negyvenhez, annyi kőkemény csata után itt is, ott is fáj?
Rédei István: Érdekes ez, mert van úgy, hogy hetekig semmilyen fájdalmat nem érzek az edzések után, aztán van úgy, hogy egyszerre kijön minden nyavalya. Nyilván ma már hosszabb regenerálódási időre van szükségem, mint amennyire mondjuk tíz évvel ezelőtt volt. Viszont ezért is nagyon jó, hogy hetente csak négy edzésünk van, az az egy pihenőnap nagyon sokat jelent a szervezetemnek.  

A beszélgetésből egyértelműen kiderül, hogy igyekszik tudatosan élni, szereti megtervezni a dolgait. Hogy áll a családalapítással?
Rédei István: A párommal már Franciaországban is együtt éltünk, és egy évvel ezelőtt össze is házasodtunk. Közösen döntöttük el azt is, hogy Debrecenbe igazolok. Természetesen szeretnénk gyereket, nem is egyet, hanem legalább kettőt. 

Takács Tibor