Szexuális Disneyland Hajdúhadházon
Minden egyes kopogás magában hordozza a rémület ígéretét: annak biztos tudatától, hogy valaki áll az ajtó előtt, valahogy hamarabb ugrik össze a gyomor, mint simul ki a szív. Ilyen az emberi természet – az idegennel szemben sokkal inkább gyanakvó, semmint megismerni vágyó. Mert ki is állhat a küszöbön? Valaki, aki rossz hírt hoz. Esetleg sosem távozik. Netán belénk szeret. Azaz a valaki, ha nem is baltával és véres végkifejlettel, de az életünkre tör. Annak kimódolt mikroklímájára, bejáratott szabályrendszerére. És ez tényleg félelmetes.
A Hadházi Szabadtérin július 23-án játszott Bagoly és Cica arról szólt, hogy mennyire nehezen nyitunk ajtót. Hogy milyen ólomsúllyal vagyunk képesek beállni a saját utunkba. Felix (Szabó Kimmel Tamás), a szakmai sikertelenséget csúcsra járató író egy San Franciscó-i minigarzonban veri az írógépet és éli tökéletesen beszűkült életét egy Woody Allen-poszter és két deci sütőrum szánalmas spektrumán. Az éjszaka közepén azonban bekopog hozzá Doris (Jordán Adél) a szomszédból azzal, hogy kilakoltatták, nincs hova mennie. A nő, mint valami tömény légfrissítő, egyszerre betölti és felébreszti a kis lakást. Kivéve Felixet, akinek az ellenállása sokáig fenntartja a nézőben annak érzetét, hogy talán a saját neme izgatja. Hiszen Dorist nem lehet nem észrevenni: ő egy szexuális Disneyland, a mosószerreklámokat kényszerből prostitúcióra cserélő, butácska színésznő nyughatatlan lázban ég, mégsem ideges rezgést hoz Felix 28 négyzetméterére, hanem vibráló mozgást, egy szóval: életet. A férfit végül nem a benne lakó férfi győzi meg és le, hanem a NŐ.
Nyárestére való történet. S bár hosszú napokon át elkísérő madách-i kérdések nem fogalmazódnak meg a nézőben, fontos üzenete a darabnak, hogy az ellentétes személyiségek nem mindig egymást felfaló vérfarkasok – praktikusan csiszolhatják egymást. Ha hagyjuk. Ha kinyitjuk az ajtót.
Jordán Adél otthon van a színpadon, mint aki soha nem is járt máshol: úgy játszik a testével, hogy azt tanítani kellene. Szabálytalan, kecses szépség, csupa ív. Az alapvetően túlzásokból épített Dorist megtestesítenie látszólag egyáltalán nem esik nehezére; elhiszi az ember, hogy a harsány szélsőségekért alkalomadtán civilben sem megy a szomszédba. A jelenléte mindenképp üdítő. Szabó Kimmel Tamás alakítása valamivel kevésbé meggyőző: kiválóan hozza a zavarodott balfácánt, ám amikor elveszítenie kellene a fejét, nem veszíti el teljesen, kevés benne a férfias kedv és erő, emiatt maradt bennünk, ha nem is tüske, de egy kis sóvárgás. Márpedig azért, mert Szabó Kimmelen látszik, hogy megvan az benne, amit látni akarunk, csak most nem hagyja. A párbeszédek tekintetében azonban ő a fűtőszál: természetesebb és karakánabb partnernőjénél.
Az Orlai Produkció Pelsőczy Réka rendezte vígjátéka vitathatatlanul jó estét szerzett a hadházi közönségnek. A szabadtéri színpadba pedig akarattal sem lehet belekötni: méretéből adódóan családias, szolid és igényes, a székek kényelmesebbek, mint Debrecenben, büfé van; sőt: a közönség is szépen alakul – a hátsó néhány sor maradt üresen. Senki nem lihegett a nyakunkba, nem léptek a lábunkra, legfeljebb a szúnyogok, na de, szezonja van, mint a nyári színháznak.
Bereczki-Csák Helga
