Senki nem mondta, hogy lesz holnap is

Ha visszagondol az ember, mióta számol a halállal, még meg is rökönyödhet, ha ráeszmél: mióta az eszét tudja. Gyerekként a miénk elveszítésétől félünk: hogy anya egyszer csak nem jön, ottfelejt valahol vagy visszaviszi a tengerimalacot az állatkereskedő. És főleg! Hogy kioson a kertkapun a nyár hóna alatt egy szatyorral, benne mindennel, ami jó. Valamivel később attól lel ki a hideg, hogy ez a gyönyörű, aki most még itt és annyira, az majd máshoz fut, ahol neki otthonabb az otthon, forróbb a fürdővíz és lágyabb a vaj; ahhoz, akinek a bőre színe finomabb és szebben kérdezi: odaértünk-e már.

Szülőt, élményt, szerelmet eltávolítani magunktól akarattal nem lehet. Ha elveszik őket, ha maguktól mennek, vagy viszi őket a vég, az mind-mind ugyanolyan halál. Ami a helyükben marad, csak szárazan kopogó szó.

Aztán mire egészen felnövünk, ahelyett, hogy akkor úgy maradnánk 20-30 évre – tele erővel és csordultig a világgal – meg is kezdjük a lassú elmúlást. Rakosgatja el az ember az éveket, mint kinyúlt rongyot, máskor csillogó gombot, fényes harisnyát. Mire legközelebb óvatlanul kinyitja, már ráömlik a szekrény. Hogy ebből a tarka kupacból, ami az élet – érintés, testvérharc, tánc, elsikkasztott éjszaka, láz és álom – mit viszünk magunkkal a halálba (már ha lesz idő becsomagolni), az csak abból a szempontból fontos, hogy mi marad itt. Mert amit hátrahagyunk, csak az beszél rólunk, az őriz minket.

Persze jó volna tudni, még mielőtt indulni kell, hogy egyáltalán mi maradhat, és mekkora pakkot engednek át oda, ahová olyannyira félve megy mindenki. Mindenki, akit marasztal bármiféle evilági kötődés. Mennyivel megnyugtatóbb lenne a bizonyosság! Hogy miután leoltják a villanyt, egy másik helyen valaki vár. Mint a születésünkkor anyánk. Megfog, tart és nem ejt el. De így... a magány alacsony hője riaszt annyira, hiszen meghalni csak egyedül lehet. És a mikor. Mert senki nem mondta, senki nem ígérte, hogy lesz holnap is. Az öregek ezért nem hagynak egy árva mosatlan poharat sem estére a konyhában. Ezért nem térnek nyugovóra haraggal. Mert ki tudja, az éjjel után ugyan virrad-e.

Késznek kell lenni minden napon a halálra. Mégpedig úgy, hogy igazán és ésszel élünk. Túlzó vágyak nélkül, rendezett emberi kapcsolatokkal, elvégzett dolgokkal. Mert semmi sem biztos, csak az, hogy senki nem fog visszaküldeni egy fél órára, hogy ezt meg azt még simítsd el. Bármilyen giccshalom, akármennyi ezüstvilla és értéktelen cselekedet marad utánunk, gubanc ne legyen közötte! Ez törvény.