Daróczi Csaba és a természet ünnepe
– Nem a díjakért dolgozom. Az elismerés jólesik, persze, mert visszajelzés arra, hogy annak is van ereje, amit az ember kitalál és végigvisz, de engem soha nem ez vitt előre. Engem az hajt, hogy amit elképzelek, azt meg tudjam csinálni. Hogy a fejemben megszülető képből egyszer valódi kép legyen. Ez az igazi tét. Ezért gondolkodom állandóan új megoldásokon, ezért keresem folyton azt, hogyan lehetne még tovább menni, még magasabbra tenni a lécet, még olyat mutatni a világból, amit addig úgy nem láttunk. Ha ebből díj lesz, örülök neki, de az már csak következmény – Daróczi Csaba természetfotós gondolatai ezek, aki a közelmúltban, immár harmadik alkalommal, a Magyar Természetfotó Nagydíjat és vele az Arany Daru-szobrot kapta meg. A rangos elismerést a Varázslatos Magyarország természetfotós pályázat keretében adják át: maga a pályázat 2010 óta működik, a fődíjat pedig 2022 óta ítélik oda.
Még mielőtt a ma Soltvadkerten élő, ott földrajz- és testneveléstanárként dolgozó Daróczi Csaba munkáiban merülnénk el, egy pillanatra menjünk vissza néhány évtizedet. Daróczi Csaba Püspökladányban nőtt fel, és fotós pályájának gyökerei is a Sárrét menti kisvároshoz kötik. Első fényképezőgépét 1992-ben, a főiskola elvégzése után vette meg, első képei pedig az Ágota-pusztán és a Farkasszigeten készültek. Ezek a jól ismert tájak nemcsak témát, hanem szemléletet is adtak neki. Ezt tovább erősítette benne a két norvég fotóstáborban szerzett tapasztalat: idegen tájon óriási szerencse kell a kiemelkedő természetfotóhoz. Vallja, az ember a legerősebb képeit többnyire a saját környezetében készíti el, ott, ahová újra és újra visszatérhet. 1994 óta él Soltvadkerten, és a város 20 kilométeres körzetében mindent megtalál a természetfotózáshoz.
Nem a technika a lényeg
– A Magyar Természetfotó Nagydíját nem egyetlen képért, hanem egy teljes éven át nyújtott, kiegyensúlyozott teljesítményemért kaptam meg. A Varázslatos Magyarország pályázat rendszere olyan, mint a Forma-1: márciustól októberig havonta hat képet lehet beküldeni, ezeket anonim módon pontozza a zsűri, az év végén pedig az összesített ranglista élén álló fotós nyer. Egy szezonban nagyjából 40-45 képem szerepelt a versenyben, amelyeket mintegy 50 ezer fotóból válogattam ki. A beküldendő hat kép kiválasztása minden hónapban komoly dilemma volt: a saját kedvenceimet nevezzem, vagy azokat, amelyek szerintem jobban megfelelnek a zsűri ízlésének. Én mindig az előbbit választottam. Olyan képeket szeretek készíteni, amelyek nem adják meg magukat első pillantásra, hanem megállítják a néző figyelmét, és gondolkodásra késztetik – beszélt a versenyrendszerről, majd a természetfotózás rejtelmeibe is beavatta a Cívishír olvasóit.
Elmondta, az állat- és természetfotózás jóval összetettebb annál, mint hogy pusztán technikai kérdés legyen. Úgy látja, a felszerelés legfeljebb abban segít, hogy tágabbra nyissa a lehetőségeket, de önmagában nem helyettesíti a látásmódot, a természetismeretet és az ötletet. Ezt saját példájával is alátámasztotta: 2023-ban ugyanazon a rangos pályázaton önmagával szemben tudatos kihívásként mindössze egy GoPro akciókamerával és egy iPhone 12 telefonnal dolgozott, és ezekkel az egyszerű eszközökkel is elnyerte a fődíjat. Tapasztalata szerint tehát nem a drága technika a döntő, hanem az, hogy a fotós mennyire ismeri az eszközét, és mennyire tudatosan használja azt. Nála a technikai tudás, a kreativitás és a természet működésének ismerete együtt adja azt a biztos alapot, amelyből a különleges képek megszülethetnek.
A nyuszt, a nyúl és a mókus
És akkor nézzük a fotózást, amelyhez számos kaland, különleges élethelyzet, tanulás és tanulság társul. Itt van rögtön az első, amely a most díjat nyert kollekciójának egyik képéhez, a Halak csillagképe című fotóhoz kötődik. Ez kiválóan szemlélteti, hogy Daróczi Csabánál a természet szeretete mennyire összefonódik a technikai kísérletezéssel.
– A képen a víz alatti világ és a csillagos ég egyszerre látható: alul halak úsznak, fölöttük egy magányos facsoport és az éjszakai égbolt jelenik meg. A felvétel elsőre szinte hihetetlennek tűnik, mégis egyetlen expozícióval készült, nem montázs. A kép létrejöttét csaknem két hét előkészítés előzte meg. Nem gyári vízálló felszerelést használtam, hanem saját ötlet alapján készíttettem vízbe állítható tartószerkezetet és speciális üvegkupolát. Éjszaka, állva, folyamatosan az élességet állítva és kísérletezve dolgoztam, míg végül megszületett a felvétel. A kép mögött rendkívüli tervezés és technikai munka állt. És hogy bizonyítsam, hogy a kép valóban egyetlen felvétel szüleménye, egy nyolcperces kisvideót s készítettem az előkészületekről, a fotózásról.
Daróczi Csaba számára az egyik legnagyobb kihívás a nyuszt fotózása volt. Ez az éjszaka mozgó, rendkívül óvatos kisragadozó erdei környezetben él, ezért megörökítése különleges felkészültséget és sok türelmet kívánt. A fotós saját mozgásérzékelős rendszert épített ki, előre megtervezte a kompozíciót, a világítást, a kamera helyét, sőt azt is, honnan és milyen irányból érkezhet az állat. A kép különlegessége éppen abban rejlik, hogy a felvétel elkészültekor ő már nem is volt a helyszínen: órákkal korábban mindent beállított, és a technika „várta” a megfelelő pillanatot. Amikor később látta, hogy a kép pontosan úgy sikerült, ahogyan azt előre elképzelte, leírhatatlan élményként élte meg.
A projekt mögött persze hosszú és kitartó terepmunka állt. A nyusztot tojással szoktatta a helyszínre, ezért nap mint nap ki kellett mennie az otthonától 15 kilométerre lévő erdőbe, hogy fenntartsa az állat érdeklődését. Emellett saját világítási megoldásokat tervezett, technikai rendszereket fejlesztett, és mindent annak rendelt alá, hogy a kép végül pontosan úgy szülessen meg, ahogyan megálmodta. Ez a munka jól mutatja, hogy Daróczi Csaba fotóiban a természetismeret, a türelem, a technikai kreativitás és az elképesztő mennyiségű háttérmunka szorosan összekapcsolódik.
– A legidőigényesebb munkám egy 2018-as volt, üregi nyulakat fotóztam. Márciustól októberig 72 alkalommal mentem ki ugyanahhoz a nyúlkolóniához, reggelente és esténként is figyelve az állatokat. Ez a munka egészen más kihívás volt, mint az előre megtervezett, technikára épülő projektek: itt mindent a helyszínen kellett lereagálni, az ugrásokat, a konfliktusokat, a pillanat tört része alatt lezajló jeleneteket. Folyamatos készenlétre, türelemre és gyors improvizációra volt szükség. Augusztus 15-én megszületett egy olyan kép, amelynél akkor jobbat elképzelni sem tudtam, mégis még közel két hónapig szinte mindennap visszatértem a helyszínre, hátha történik valami rendkívüli – idézte fel a történteket, majd rávilágított arra, hogy a természetfotózás olykor egészen váratlan, már-már abszurd helyzeteket is hoz.
Egyik alkalommal egy kisebb erdőben a korábban dióval már odaszoktatott mókust fotózta. Éppen a lesből kialakított sátorban ült, amikor rendőrök jelentek meg, és körülzárták a területet. Először nem értette, mi történik. Később kiderült: egy közeli hétvégi ház riasztórendszerének kábelét rághatták el az egerek, a riasztás pedig a rendőrökhöz futott be. A sátorban rejtőző fotós így gyanússá vált, őt vélték a behatolónak. A félreértés végül tisztázódott, de az eset jól mutatja, hogy a terepi munka nemcsak türelmet, hanem gyors helyzetfelismerést is kíván.
A kiszámíthatatlanság a szépsége
Daróczi Csaba részletesen beszélt arról is, hogy számára a természetfotózás lényege nem a kész képben, hanem az odáig vezető élményben rejlik. A várakozás, a figyelem és a természetben átélt pillanatok adják az igazi feltöltődést, a fotó inkább ennek lenyomata. Nem mindig születik jó kép, még sok munka után sem, de éppen ez benne a vonzó. A műfaj legnagyobb kihívása, hogy az állatokat nem lehet irányítani vagy ismétlésre kérni. Ez a kiszámíthatatlanság az, ami újra és újra visszaviszi a természetbe. A természetfotózásban a megfigyelés legalább annyira fontos, mint maga az exponálás. Ahhoz, hogy igazán jó képek szülessenek, a fotósnak bele kell simulnia a környezetbe, szinte a természet részévé kell válnia. Az állatok viselkedésének türelmes, következetes figyelése sokszor többet ér, mint maga a technikai felkészültség, mert ebből lehet később valóban erős képeket építeni.
– Számomra a természetfotózás már régen nem egyszerű hobbi, hanem életforma. Szinte nincs nap, hogy ne figyelném a természetet, vagy ne új képeken gondolkodnék. A fotózás folyamatos alkotói készenlétet, kreatív tervezést és problémamegoldást kíván tőlem, ez a szemlélet pedig a civil életembe is átszűrődik: tanárként és közösségi emberként is sokat merítek belőle, például egy ünnepség megszervezésekor.
