Ami kifelé látszik, és ami befelé van
„Nem tudsz fényt gyújtani ott,
ahol ragaszkodnak a sötétséghez”
A népszerű tengerparton – a szezon kifulladását követően – felállítottak egy hatalmas méretű üvegkockát, a helyieket pedig arra buzdították, hogy töltsék meg tartalommal. De nem akármilyennel! A lakberendezési áruházak faláról letéphető ingyenes papír mérőszalagokból vágjanak le egy akkora darabot, amekkora a különbség az életükben a között, ami kifelé látszik, és ami befelé valójában van. Aki úgy érzi, hogy 4 milliméter hibádzik a teljes fedésből, az dobjon be az üvegkockába négy millimétert a mérőszalagból, aki szerint pedig nála bő 5 méter is megvan a differencia, az annyit. Hogy legyen mihez viszonyítani: egy milliméternek olcsó kis ferdítést vegyünk, mint mondjuk, ha a bolti sajtos pogácsát a sajátunkként tálaljuk az ünnepi asztalra.
Bevallani semmit sem volt szükséges: a mérőszalag vágását nem kellett a nyilvánosság előtt végezni, nevet sem kértek a hátuljára. Persze, hogy nem. Sokak neve ki sem férne egy ekkora fecnire, más meg egy kisebb város komplett választási névjegyzéket is rá tudná pingálni a végeláthatatlan papírkígyóra. Nem ajánlottak ezért a tárgyi vallomásért cserébe semmit. Se plüssállatot, se kedvezményre jogosító kupont, de még egy sápadt köszönömöt se. Mégis jöttek a népek. Igaz, az első napokban csak gyéren szállingóztak. Egy pár kézen fogva, ők a hátizsák aljáról csak nehezen tudták előkotorni az apró két-két és fél centijüket; utánuk viszont a hajlott hátú néni festett hajjal egy egész tekercset hozott. Volt, aki csak az éj leple alatt merte bedobni a maga „eltérését”, ám amikor szembesült vele, hogy a kocka már harmadáig telt, felbátorodott, és reggel vitt még egy fél métert. Kis idő múlva sorban álltak az emberek; sárga kordonokat volt kénytelen kihúzni a hatóság, hogy a tülekedők agyon ne tapossák a parti homokban vonuló teknősöket. Negyednapra a környékbeli parkolókat le kellett zárni, nem fért több autó, pedig már egész messziről is érkeztek. Kitelepült a vattacukros. A városközpont felől a víz felé szó szerint hömpölygött a tömeg. Egy ráncos hittérítő prospektust osztott a türelmetlenül ácsorgóknak. Annyian vártak a sorukra, hogy bemutatta a híradó is.
Az ötödik reggelre az üvegkocka megtelt. Pedig nem jelentett ez az égvilágon senkinek semmit. Nem számonkérés volt, nem kötelesség, nem látlelet, tanulmány sem készült belőle. Csak meg akarták mutatni, mekkora a konkrét mértékegységben kifejezhető távolság az én és a vágyott én, vagy ha úgy tetszik, a világom és az univerzumom között.
Miután kibontották az üvegkockát, az izgatott önkéntesek egymás mögé illesztették a szalagdarabokat: mit ad Isten, a hossza körbeérte a Földet. Háromszor. Benne volt ebben az irdatlan méretben a bányász és a bankár, az örömlány és az akadémikus, a szép és a ronda, az ostoba és a nagyon okos. Valós átlagot nem lehetett számolni, de az önkéntesek úgy ítélték meg, a többség tíz centi alatt szállított. Persze egészen kiugró csíkokat is találtak: a leghosszabb 4,6 kilométeres volt. Ebből az emberből bizonyára semmi sem igaz: amit kérdez, az sem. Nincs is vagyona, se felesége, se hotelszoba-örökbérlete. Valamiért mégis eljött. Pedig ekkora hosszt napokba telik papír mérőszalagokból összeragasztani – rengeteget dolgozhatott vele. Mégis elhozta a papírját. Azt a dokumentumot, ami mindennél hitelesebben igazolja őt.
Ez legyen a mi karácsonyunk: hozzuk közelebb egymáshoz azt, ami az életünkből kifelé látszik, és ami befelé van! Kegyetlenül nehéz, borzasztóan kényelmetlen. Hiszen ehhez meg kell mérni a saját életünket. (Másokét miért sokkal könnyebb…?) A vásári komédiásról ilyenkor szokott kiderülni, hogy zord egy alak. A csokoládéárus ki nem állhatja a kakaóvaj szagát. A szűz menyasszony inkább csak menyasszony. A harapós szomszéd pedig külön tepsiben süt a kutyának. Húst.
Akik az idők során túldíszített színházat építettek látszatból és álarcból, azok olyan távol járnak a maguk valóságától, hogy ezen a napon, a mérés napján, szinte be kell mutatkozniuk önmaguknak. De nehogy bánják! Egy pillanatra sem! Újra lehet kezdeni önmagunkkal is. Bármikor.
Bereczki-Csák Helga
