Janne a világ legboldogabb országából jött Debrecenbe dolgozni

A DEAC U18-as jégkorongcsapatának finn vezetőedzője, Janne Jokila ígéretes játékospályafutás után adta fejét az edzősködésre. Éveket élt Amerikában és Angliában, most pedig Debrecen az otthona. Igazán színes egyéniség, kellemesen elbeszélgettünk, nem csak a hokiról.

Cívishír: Debrecenben ritkán látunk finn embert. Isten hozott!
Janne Jokila: Köszönöm szépen! Debrecenben eddig én sem találkoztam még honfitársammal, pedig az egyetemen is tanul vagy száz náció képviselője. Elképzelhető, hogy én vagyok az egyedüli finn a városban.

Cívishír: Nehéz lehet egyedül. Gyötör a honvágy?
Janne Jokila: Honvágyam – a szó szoros értelmében – nincs, hiszen nem először élek távol az otthonomtól, Turkutól. Játékosként is sok helyen kellett beilleszkednem, új barátokat szereznem, hogy ne legyek állandóan egyedül, és azt hiszem, ez sikerült is. A fiam – aki egy hónap múlva nyolcéves lesz – azonban nagyon hiányzik, jobb lenne minden nap látni, de ezt leszámítva jól érzem magam Debrecenben, és most feldob, hogy a hét végén hazautazom, és egy hetet a vele tölthetek, aztán majd megyek karácsonykor is.

Cívishír: Apropó, távollét! Megismerkedésünkkor mesélted, hogy Angliában és az Egyesült Államokban is éltél. Avassuk be a kalandjaidba az olvasókat is!
Janne Jokila: Szülővárosom csapatában, a TPS Turkuban írtam alá az első szerződésem 18 éves koromban, de kölcsönadtak Lappeenrantába a SaiPa-nak. Közel 400 kilométerre kerültem az otthonomtól, és ez volt az első alkalom, hogy kiszakadtam onnan. Amikor 20 éves lettem, úgy döntöttem, kipróbálom magam az Egyesült Államokban, a Columbus Blue Jackets NHL-csapatának az AHL-ben szereplő fiókcsapata szerződtetett. Három évet töltöttem ott. Az első szezon nagyon nehéz volt, mert angolul se tudtam jól, be kell vallanom, hogy sajnos nem törtem magam az iskolában, nehezen tudtam kommunikálni, így nem tudtam kapcsolatokat teremteni. Aztán minden nap ragadt rám valami, folyamatosan fejlődtem, és egy év alatt lassan minden megváltozott. A következő két esztendő már fantasztikus volt, játékosként is ekkor értem a csúcsra, különösen a harmadik év sikerült remekül, minden esély megvolt arra, hogy építsem tovább a karrierem Amerikában, de én hazaszerződtem. Azt hiszem, ekkor hibát követtem el, ha visszamehetnék az időben a mai eszemmel maradnék Amerikában. Angliába már a játékospályafutásom végén kerültem. Már abbahagytam a hokit, amikor az ügynököm felhívott, hogy Milton Keynes csapatában játszhatnék. Elvállaltam, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen két szép szezont húztam le. Anglia megint más világ, mint Finnország vagy Amerika, más kultúra, de kiválóan éreztem magam, kellemes emlékeket őrzök róla, már csak azért is, mert ott zártam le a játékoskarrierem.

Cívishír: Emlékszel a jégkoronggal való első találkozásra, vagy a finnek már az anyaméhben is hokiznak?
Janne Jokila: Hároméves lehettem, amikor a nagypapám télen jégpályát csinált a hátsóudvarban, és ott tanultam meg a korcsolyázás alapjait. A hokiról ötéves koromból vannak az első emlékeim, amikor a szüleim elvittek a TPS Turkuhoz. Arra emlékszem, hogy már gyerekkoromban szenvedélyesen szerettem a hokit, és ez a mai napig semmit sem változott, mert valószínűleg nálam benne van a DNS-ben.

Debrecenbe milyen úton kerültél?
Janne Jokila: Amint abbahagytam a játékot, a TuTo Turkunál – ez a szülővárosom másik hokiklubja – kezdtem edzősködni. Két év után kerültem a nevelőegyesületemhez, a TPS-hez, amely utánpótlásában öt évet töltöttem, az U16-ostól és U20-as csapatig mindegyiket edzettem. Úgy gondoltam, a saját fejlődésem érdekében ki kell próbálnom magam külföldön is edzőként. Miközben kerestem a lehetőségeket, az egyik barátom tolmácsolta a debreceni ajánlatot. Egyetlen telefonhívás elég volt ahhoz, hogy megállapodjak a debreceni klubvezetőkkel.

Cívishír: Ha valamit taníthatnak a finnek a világnak, akkor jégkorongot mindenképpen. Mi a finn hoki sikerének a titka?
Janne Jokila: A finn hoki ma valóban rendkívül eredményes, de nem volt ez mindig így. A mostani eredmények mögött – meggyőződésem szerint – a finn szövetség utóbbi másfél évtizedben végzett munkája áll: finanszírozza, hogy az utánpótlásnevelő klubok jól képzett képességfejlesztő edzőket alkalmazhassanak. A tehetséggondozás alapja, hogy már kis kortól külön képzést kapnak a gyerekek, az egyéni képességek fejlesztésére helyezve a hangsúlyt.

Cívishír: A finn jégkorongozás olyan klasszisokat vonultat fel, akik az Egyesült Államokban vagy Kanadában is ünnepelt sztárok. Hogy él ma Jari Kurri és Esa Tikkanen, akik Wayne Gretzky sortársai voltak az ötszörös NHL-bajnok Edmonton Oilersben? Hogyan viszonyul az utca embere hozzájuk?
Janne Jokila: A finnek kimértebbek annál, minthogy letámadjanak ismert embereket az utcán, mint például Amerikában. Ha fel is ismernek valakit, nem csinálnak belőle nagy ügyet, különösen akkor, ha az illető nem egyedül van. Finnországban tisztelik a sportolók magánéletét. Jari Kurri és Esa Tikkanen törték ki a finn jégkorong útját az Egyesült Államokban, az NHL-ben, nagyon sok finn fiatal példaképei. Ma mindketten megbecsült tagjai a finn társadalomnak. Kurri a Jokerit Helsinki klubelnöke volt, Tikkanenről nem tudom, hogy van-e köze most a hokihoz.

Cívishír: A kilencvenes-kétezres években Teemu Selänne volt a magyar hokirajongók ikonja is, aki az NHL történetének legeredményesebb finn játékosa – Finnish Flash, vagyis Finn Villanás, ahogy Amerikában becézik. Össze lehet futni vele Helsinkiben?
Janne Jokila: Ő valóban egy különleges tehetségű játékos volt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az NHL-ben újoncként 76 gólt szerzett. Nagyszerű karriert futott be Amerikában. Tudomásom szerint az esztendő nagy részét Kaliforniában, Anaheimben tölti, és csak nyaranta látogat haza, amikor Finnországban is jó idő van. Ezzel együtt rá úgy tekint minden finn, mint az ember, aki rengeteg dicsőséget szerzett az országnak.

Cívishír: Az utóbbi három évben két világbajnokságot és egy olimpiai bajnoki címet nyert Finnország. Egy kis nemzet az óriásokat is veri. Igazán büszke lehetsz!
Janne Jokila: Természetesen büszke vagyok. Ahogy korábban beszéltük, a szövetség erőfeszítései, befektetései végre kifizetődnek. Ma már rengeteg jó játékosból választhat a szövetségi kapitány egy-egy világverseny előtt. Ezek a fiatalok ráadásul nemcsak technikai képzettségben, hanem mentálisan is a csúcson vannak, minden adott tehát a sikerhez. A kilencvenes években is jó csapatunk volt, a kétezres években is, de valami hiányzott. Talán az a lelkiállapot, ami az új generációnak már a sajátja: nem félnek a vereségtől, nem nyomasztja őket semmilyen teher. Mentálisan kellett lépni előre egy nagyot, és lám, jönnek a sikerek.

Cívishír: A jégkorongon túl is van finn sport, nem is akármilyen. Három F1-es világbajnokot adtatok az autósportnak, Keke Rosberget, Mika Häkkinent és Kimi Räikönnent. Ők népszerűségben felveszik a versenyt a hokis sztárokkal?
Janne Jokila: Félig Nico Rosberg is finn, hiszen Keke Rosberg fia. Globálisan szerintem Kimi Räikönnen a legnépszerűbb finn sportoló, hiszen őt az egész világ ismeri, a jégkorongozókat pedig csak ott bálványozzák, ahol igazán népszerű a sportág.

Cívishír: A ralivilágbajnokság 1977 óta íródó történetében nyolc finn – Alén, Vattanen, Mikkola, Salonen, Kankkunen, Mäkkinen, Grönholm és Ronvanperä – tizenöt világbajnoki címet szerzett, tehát a rali is finn sportnak tekinthető. Aki fél a korongtól, abból lesz ralis?
Janne Jokila: Nem úgy ismerem a ralisokat, mint akik bármitől is félnek. Aki szűk utakon, erdőben 180-200 km-es sebességgel száguld, abban nyoma sincs a félelemnek. Én csodálattal tekintek a ralisokra.

Cívishír: A finn ralisikerek mögött mi áll? Minden gyerek ellopja az apjától az autót, és valamelyik befagyott tavon driftel szabadidejében?
Janne Jokila: A mi családunkban nem volt ralis, de még a baráti körömben sem. Nyilván közrejátszik a sikerekben az, hogy Finnországban a földrajzi adottságok révén minden terepen lehet tanulni, gyakorolni: tudsz autózni hóban, jégen, aszfalton, sárban, erdőben, hegyek között, síkon. Vagy az is lehet, hogy a finnekbe genetikailag bele van kódolva az autóversenyzés.

Cívishír: Mesélj, milyen Turku?
Janne Jokila: Kikötőváros Finnország dél-nyugati csücskében. A rengeteg víz és kis sziget teszi rendkívül hangulatossá, különösen nyáron, amikor jó az idő. Sokan hajóval közlekednek, az Aura folyó tudniillik átszeli a várost, mint a Duna Budapestet, és sok étterem vagy bár is a vízen van. Nyaranta a vízi sportok mindegyike űzhető Turku környékén, ami megint különlegessé teszi. Télen már kevésbé kegyes az időjárás hozzánk, mert rengeteg a csapadék, de a hó ritkán marad meg a meleg tengeri áramlat miatt. Ha nagy ritkán fehér a karácsonyunk, akkor télen is csodálatos a város.

Cívishír: Ezek után félve kérdezem, hogy tetszik a mi városunk, ahol se hegy, se folyó, se igazi tó. Mit szól ehhez az ember, aki az ezer tó országából, ráadásul annak egyik kikötővárosból érkezett?
Janne Jokila: Amikor először Debrecenben jártam, mondták rögtön, hogy ne keressek itt hegyet, de még egy dombot sem, mert az sincs. Furcsa érzés volt, hiszen bár sok helyen megfordultam életemben, ilyen sík terepen fekvő nagyvárost még nem láttam. Ennek ellenére szépnek találom Debrecent, mert például a Nagyerdő természeti adottsága is lenyűgöző.

Cívishír: A finnek és a magyarok között mi számodra a leginkább szembetűnő különbség, és mi a hasonlóság?
Janne Jokila: Még nem ismerek sok magyart, csak azokat, akikkel dolgozom, vagy akik a hokiklubhoz szorosan kötődnek. Mindenesetre azt már észrevettem, hogy a magyarok mindig mindenkivel kezet fognak. Mi Finnországban ezt csak a megismerkedéskor tesszük, amikor bemutatkozunk egymásnak, utána már nem. Baráti társaságban például egyáltalán nem. Nyár óta tanulom, hogy a magyar szokás szerint mindenkivel kezet kell fogni, akkor is, ha az illetővel ötödjére találkozol egy nap. Ez udvariassági norma Magyarországon, ami nekem még mindig furcsa, de igazán tiszteletre méltó. A hasonlóság leginkább az, hogy a magyarok is udvariasok, megadják egymásnak a tiszteletet. A jégkorongos közegben nekem ez a tapasztalatom.

Cívishír: Fiatalokkal foglalkozol a DEAC-nál. Ebben a korban látszanak már különbségek a magyarok és a finnek között?
Janne Jokila: Ez egy nagyon nehéz kérdés, és néhány hónap után messzemenő következtetést levonni nem volna helyes. Azt biztosan állíthatom, abban nincs különbség, hogy a finn és a magyar fiatalság is rendkívül sokszínű. Nincs két egyforma fiatal sem itt, sem otthon, mind különböző egyéniség, így összességében talán nem is lehet hasonlítgatni. A legfontosabb az, hogy a fiatalok élvezzék a hokit, a játékot, ezzel nincs gond Finnországban és Debrecenben sem.

Cívishír: Magyarországon általános vélekedés, hogy a finneké a világ legjobb oktatási rendszere. Mit csináltok ti másként? A nagyszerű finn sportsikerek is arra utalnak, hogy a képzésben magas szinten álltok, vagy nálatok van a bölcsek köve?
Janne Jokila: Miután nem ismerem a magyar oktatási rendszert, nem tudom, hogy mi a különbség. Csak a finnországit ismerem, ahol a sport és a tanulás nagyon szoros kapcsolatban áll egymással. Aki komolyabban sportol, egyéni tanrendet kap, hogy akár napi két edzésre is el tudjon menni, és ez természetesen nemcsak a jégkorongókra vonatkozik, hanem minden más sportágat választókra is. A klub és az iskola szoros kapcsolata arra irányul, hogy a tanulásban és a sportban is a legjobbat kapja a gyerek, a fiatal. A sport szempontjából rendkívül jó a finn oktatási rendszer, az biztosan állítható.

Cívishír: Az ELTE finnugor tanszéke nemrég csokorba gyűjtötte a Finnország társadalmi és gazdasági fejlettségét igazoló tényeket, érdekességeket. Kérlek, kommentálj néhányat, először is azt, hogy Finnország a legbiztonságosabb ország a világon. Bűnözőt csak tévében láttok?
Janne Jokila: A világ összes országában nem jártam, nem állíthatom, hogy a miénk a legbiztonságosabb, de az összességében elmondható, hogy Finnország közbiztonsága jó. Tökéletes társadalom nincs, tehát nyilván megvannak a miénknek is az árnyoldalai, de csúnya ügyek az utcán nem zajlanak, ami azért megnyugtató, és remélem, ez a jövőben sem változik.

Finnországban Európában elsőként kaptak szavazati jogot a nők (1906-ban), és momentán női miniszterelnöke van az országnak!
Janne Jokila: Azt hiszem, a finn társadalom már túlvan azon, hogy felkapja a fejét, ha nő jut valamilyen magas pozícióba. A hozzáértés, a felkészültség, az alkalmasság sokkal fontosabb szempont, mint az, hogy ki milyen nemű. 2000-től egészen 2012-ig Tarja Halonen volt a köztársasági elnökünk, tehát nem Sanna Marin az első női közjogi méltóságunk. Mindketten elég sikeresek a pályán, de gondolom, ennek nem a nemük, hanem a rátermettségük az oka. Kezdünk a politika mezsgyéjére lépni, és az nem az én asztalom, távol tartom tartom magam tőle.

Cívishír: Azt írják, Finnország a legkevésbé korrupt ország a világon. A Netflixen a finn filmek, sorozatok mégis korrupt politikusokkal vannak tele. Ezek sci-fi-nek minősülnek otthon?
Janne Jokila: Azt elhiszem, hogy Finnország a legkevésbé korrupt a világon, mert én – bár már negyvenéves vagyok – nem hallottam súlyos korrupciós ügyről, soha nem is tapasztaltam ilyet. A filmeket valahogy el kell adni, azok nem mindig járnak közel a valósághoz, a történelmi hűséghez.

Cívishír: Minden felmérés szerint a finneké a világ legboldogabb nemzete – látva azt, ahogy Sanna Marin miniszterelnök bulizik, el is hisszük!
Janne Jokila: Igen, nagyobb botrányt okozott nemrég a miniszterelnök bulizása Finnországban. Mindenki szórakozik a maga módján, és tegye is, de van, akinek a munkája, a beosztása miatt felelősségteljesebben kéne viselkednie.

Cívishír: Szerinted egy miniszterelnök ne bulizzon?
Janne Jokila: Szerintem nyugodtan bulizhat, csak azt mondom, bizonyos pozícióban, munkakörökben, tisztségekben tudni kell, mit illik, és mit nem, vagyis meddig szabad elmenni, különben botrány lesz. Egy magasrangú politikus is ember, tehát igénye van a kikapcsolódásra, csak éppen nem mindegy, azt hogyan teszi.

Cívishír: Mi a boldogság titka? Egy finn csak tudja…
Janne Jokila: Kövesd az álmaidat, nincs más titok. Arra kell törekedni, hogy az ember azt csinálja, ami boldoggá teszi, és akkor mindig jól érzi magát. Magamat is boldog embernek tartom, nyilván nekem is vannak nehezebb napjaim, heteim, időszakaim, de összességében hálás vagyok a sorsnak, amiért azt csinálhattam egész életemben, amit szeretek, és ez a jégkorong. Ha a családom most itt lenne velem, természetesen még boldogabb lennék, de így sem panaszkodhatom.

Cívishír: Finnországban a legnagyobb az egy főre jutó kávé- és tejfogyasztás a világon. Gondoltad volna?
Janne Jokila: Elképzelhető, mert 7-8 éves lehettem, amikor nagymamám először kávéval kínált, más kultúrákban ez azért nem jellemző. Mindig is szerettem a kávé ízét, és miután sok féle kávé van, lehet ínyenckedni. A finn Juhla Mokka például kifejezetten finom. Sok kávét iszom naponta, sokszor túl későn, este is fogyasztom, amit már nem kéne, de szeretem, nincs mit tenni. Minden reggel a kávé ébreszt fel.

Cívishír: Bocsánat, de én alkoholfogyasztásban is világelsőséget adnék a finneknek. Testközelből tapasztaltam, sok ezer finn szurkolót figyeltem meg a 2016-os jégkorong-világbajnokságon Szentpéterváron. A szállodában reggelire is sört ittak.
Janne Jokila: A finnek minden hokivilágbajnokságra nagy létszámban utaznak, és élvezik az ott töltött idő minden percét. Már hónapokkal előtte készülnek, szabadságot vesznek ki, és ha ott vannak, és még győz is a csapat, önfeledten szurkolnak, vagy éppen saját magukat szórakoztatják. Egyébként nem gondolom, hogy finnek többet isznak, mint más európai nemzetek, ahogy látjuk, tapasztaljuk, mindenki megissza a magáét. Most ráadásul van is mire inniuk a finn szurkolóknak!

Cívishír: Finnország nem a magyar turisták elsődleges célpontja. Csinálj reklámot neki, miért keressük fel Suomit?
Janne Jokila: Amint korábban említettem, nyáron Turku a vizes sportok paradicsoma, északon pedig a téli sportoknak lehet hódolni. Rengeteg síkomplexum van, nemcsak Leviben, ahol világkupát is rendeznek.

Cívishír: Magyarország nem csak Debrecenből áll. A csapatoddal nyilván sokat utazol, de jut idő egy kicsit megismerni Budapestet, Miskolcot vagy Székesfehérvárt, ahol gyakran pályára léptek?
Janne Jokila: Sajnos még nem nagyon ismerem Magyarországot, Debrecent is csak egy kicsit. Ha a csapattal utazunk, akkor a jégcsarnok a cél, utána pedig jövünk haza, egy busznyi fiatal a meccs után, fáradtan nem örülne, ha városnézésre próbálnám őket rávenni. Eddig Budapesten is csak egyszer voltam, a várost kettészelő folyó a szülővárosomra emlékeztet.

Cívishír: A magyar hoki felzárkózhat az élmezőnyhöz, vagy ilyen álmokat ne is dédelgessünk?
Janne Jokila: Már most is az élmezőnyben van, hiszen a magyar válogatott A csoportos világbajnokságon szerepel jövő májusban, éppen Finnországban, Tamperében.

Cívishír: Ez igaz, de a kérdésem arra vonatkozott, hogy ott meg is maradhat tartósan, és az utánpótlásválogatottak is bekerülhetnek az elitbe?
Janne Jokila: Nincs vesztenivaló, meg kell próbálni. Nehéz megmondani, mit hoz a jövő, de az biztos, hogy következetes munkával el lehet érni számottevő fejlődést, ahogy azt a finn szövetség megvalósította, ahogy azt korábban említettem.

Cívishír: Mint a világ legfejlettebb, legboldogabb nemzetének a fia, mondd, mit tegyünk, hogy mi, magyarok is fejlettek, boldogok, sikeresek és gazdagok legyünk?
Janne Jokila: Szerintem Magyarországon is vannak jószerivel boldog, sikeres és gazdag emberek, bár tudom, hogy a siker, a pénz és a boldogság nem mindig jár együtt. Abba kell belegondolni, hogy az évek múlnak, az élet elrepül, és azt a rövid időt, amit a földi létünkre kaptunk, nem érdemes vívódásokra, aggódásokra, harcra, vitára, veszekedésre pazarolni. Mindenki boldog tud lenni a maga módján, és ez nem pénz függvénye.

Cs. Bereczki Attila