Felmegy a kopasz bácsi a színpadra
Felmegy a kopasz bácsi színpadra, és elénekli azt, amit mi nyilvánvalóan nem tudnánk, de még prózában elmondani se, pedig nagyon akarjuk. Hát nem egyszerű a szakmája? Összegereblyézi a szavakat a zenével, a sorvégeket a rímekkel, aztán nagyjából meg is vagyunk. Csakhogy ismeretlen emberek belsejéből szólni valamivel több, mint nyelvtan és ritmusérzék. Odahozza nekünk a kapcsolatainkat, az elrontottnak vélt mindenséget, a volt szerelmet, a mostanit, és azt is, amelyik majd lesz, pedig szentül hisszük, hogy nem lesz, mert ez a mostani örök, mint egy ónémet fésülködőasztal vagy nagyanyánk körtebefőttjén a szalicil.
A Nagy Magyar Utálkozásban, amiért minden nap keményen megdolgozunk, maradtak dalok, amik úgy simítanak egybe öreget és fiatalt, szegényt és gazdagot, hogy még távolról is öröm nézni. Felmegy a kopasz bácsi – a vas fia – a színpadra, kigombolt ingben, nyakig érő karizmában, bokáig letolt erkölcsben, és nemcsak hiszed, hanem hallod is, hogy rólad énekel. Egyesével, mindannyiunkról:
"Éjjel érkezem. Egy szerelmes férfi érzéseit ettől jobban nem lehet megfogalmazni – benne van minden gyarlóság".
"Kisgyerekként bakelit lejátszón hallgattuk a szülők féltve őrzött albumát, a borítóját is imádtam nézegetni. Mikor idősebb lettem, és már végre értettem is a szövegeket, a koncertjeiket is látogattuk. Minden zenegépből Edda szólt akkor. Mindenkinek volt egy kedvenc dala… Ha egy számot választanom kellene az a Kör lenne, hiszen ez a borgőzös hajnalok baráti összeborulásainak alapkelléke".
"Az első két lemez minden száma a legnagyobb kedvencem. Zseniális!"
"Tinikorom meghatározó zenekara volt, holott már akkor is öregeknek számítottak. Az Eddát hallgattuk, mikor lázadtunk, buliztunk, szerelmesek voltunk vagy csak szimplán jó kedvünk volt. Nekünk minden élethelyzetre volt egy jó Edda-dalunk, ami pont az adott szituációhoz passzolt. A közös kedvenc, amit ha meghallok, mindig a kis füstös presszó asztala jut eszembe, ahol már félig bódult állapotban ülve, egyik kezünkben a cigi, másikban az a rettenetes Hubertus vagy Jäger, kiabáltuk minden pénteken vagy szombaton az Ünnepet és utána rögtön a Gyere őrült-et. Nem győztük kivárni, így mindig egymás után raktuk be a zenegépbe. Imádtuk. Boldog 16!"
"Akitől minden szép. Rengeteget csókolóztam rá sulibulikon a függöny mögött."
Mindenkinek van tehát kötődése. Egy kocsmaasztalhoz. Ahhoz a lányhoz. Ahogy a derekára kötötte a pulóverét. Átizzadt nyáréjszakákhoz. A vízparthoz és a tűzhöz. A világhoz, amit talán csak álmodtunk, de egymás után ötször vagy hatszor is álltunk már a kapui előtt.
A kopasz bácsi tegnap is felment, de ma és holnap is felmegy a színpadra. Ugyanúgy. Felviszi a hangját, leteszi eléd, és minden más a takarásban marad: a hétköznapi ember, a kenyér ára, az eladott darabszám, a válások és tévelygések, megkövült rögeszmék, valamennyi balítélet.
Két dologhoz téged is biztosan hozzásegített: együtt lenni. És egyedül lenni. Ha kellett. Mindkettő ünnep.
Bereczki-Csák Helga
