Az utolsó osztályfőnöki óra

Na, hát kedves gyerekek, eljött az utolsó nap – nektek is meg nekem is. Én elmegyek szülni, de attól tartok, nektek se lesz kevésbé fájdalmas az elkövetkező idő. Azzal a különbséggel, hogy nekem egy áramvonalas kiskölköt kell kitolnom, nektek meg egy összegabalyodott felnőttet világra juttatni. Az önnön valótokat a magatok erejéből. Mert hát kifejlődtetek rendesen – a hónaljatok is szőrös, a lábatok is büdös –, ideje leválni a kifogásokról és elfelejteni a gyerekbetegségeket. Ez itt az élet. Mit is mondhatnék róla? Egy idő után elkopnak az utolsó Túró Rudik az otthoni hűtőszekrényből, mert anyukátok szerint ennyi idősen már kinőttétek a nyalánkságokat. Ez meglehetősen rosszul fog esni, az is lehet, megmarad tartós sérelemnek, de ígérem, hogy enyhíteni fogja az e fölötti fájdalmatokat a többi rossz.

Lesz majd például sírás-rívás. De még mennyi! Szinte unásig. Álnok barátok, élősködő szerelmek vagy éppen ugyanez, jelzőcserével. Nem kell majd mindent komolyan venni, még magatokat sem, különben megbomlik az agyatok, azért meg – én már csak tudom – tényleg kár lenne. A bomlott agyú kamaszokat a szülőkön kívül csak a tanárok kívánják intenzívebben a hátuk közepére, vagy még oda se. Most évekig mindössze annyi lesz a dolgotok, hogy éljétek túl saját magatokat, amennyire ez lehetséges, és közben próbáljatok olyan világot teremteni, amiben nagyjából jól érzitek magatokat. A nagyjából jól annyit tesz, hogy biztonságos környezetben, ahol van kihez – élőben, nem nyomkodott betűkkel – szólni. Már ha akartok. Nem mintha attól reszketnék, hogy kiléptek az ablakon vagy rágyújtjátok nagyanyátokra a házat, de hát egy korotokbelinél sose lehet tudni, mit alakít a következő pillanatban. Míg ezen az életkezdési krízisen túl nem lesztek, tegyetek ki magatokra – ahogy Vekerdy bácsi javasolta – egy Átépítés alatt táblát, így legalább mindenki tudja, mire számítson. Mondjuk arra, hogy gyalogosforgalom csak a túloldalon van. Régen úgy fordítottuk ezt, hogy hordja el az irháját, akire nem vagytok kíváncsiak, de ti ma már azt mondanátok hímes műmagyarsággal, hogy kocc.

Máskülönben hallgassatok jó zenét, nézzetek bátran a Napba, ne féljetek elfáradni és tanuljatok meg tartalmasan egyedül lenni. Ha pedig végképp elmenne az életkedvetek, emlékezzetek a szavamra: a húsleves és a nosztalgiakrémes mindent gyógyít.

Mindannyiótok padjára egy könyvet tettem. (Ilyenkor áldom az eszem, hogy nem matematikát tanítok, mert egy koordináta-rendszert irtó nehéz lett volna becsomagolni). Ez a 325 oldal ugyan szól valamiről, de én azt akarom, hogy magatokat keressétek meg benne. Tudjátok, ahogy óvodásként lestoppoltátok a Hupikék Törpikékben, melyik figurák vagytok ti. Ebben a történetben is ott lesztek – ahogy mindegyikben ott vagytok. Csak hát míg láthatóvá váltok a saját magatok számára az élet osztotta szerepben, elketyeghet egy darabig az óra. Sose bánjátok! Önmagunkra várni sosem elpocsékolt idő.

Utószóként köszönöm, hogy ez alatt a négy év alatt hasznos tudáshoz segítettetek hozzá. Egyes énekesnők nevét ma már biztosan nem keverem össze fertőző betegségekkel és népszerű netflixes sorozatok címéről sem fogom többé azt gondolni, hogy egy iráni város. Sajnálom, hogy volt nap, amikor reggeltől délutánig kiabáltam, de épp felújítottuk a konyhát, és hát annak ellenére nem akartak összeállni a részletek, hogy még a lefelé fordított feles poharakban is ujjnyi kőpor állt. Azt viszont nem bánom, hogy elsírtam magam A tiszai csönd felolvasása közben. Ez van – én még mindig hazavágyom. Otthonról is. Bárhol legyen az. Ilyen az ember: néha csak háromnegyedig sikerül felnőni, de a féllel már bőven beérhetitek.

Nem, nem haragszom az összekrétázott szék miatt, sokkal jobban jártam Klári néninél, akinek a rajzszög jutott. Az tényleg alávaló dolog volt, de hát mindenki annyit kap, amennyit elbír. Klári néni sokat.

Útravalóként Radnótit akartam hozni nektek mélységként, hozzá egy kis játékos Szabó Lőrincet. Ezeket szerettétek, mert náluk az ember látszik ki a versek mögül, és nem a költő. (Hát ja, a felvilágosodást én is veszettül rühellem, most már bevallhatom). Mégsem hoztam semmit. Mert hát a tanár nem valami utasellátó, hogy megtömje a táskátokat holmi száraz kiflivéggel. Egyébként is: minden, amire szükségetek van, ott van bennetek. Utat sem mutathatok: mindannyian tudjátok, hol az ajtó. Arra indultok, amerre tetszik. Aztán hátra ne nézzetek! Ami fontos, előtettek lesz, minden más csak emlék. Türelmesnek lenni nem mindig lehet, pontosnak lenni illik, de a tökéletességre ne törekedjetek – abban igen nagy veszély rejlik.

Remélem, még látlak benneteket. Na nem a híradóban, sem az év embere szavazáson! Mondjuk ahogy sietősen beültök egy taxiba, virágföldet vesztek a kertészetben vagy löktök egy kislányt a hintában. Arról majd tudni fogom, hogy van dolgotok. Jó dolgotok.

Bereczki-Csák Helga