Olykor a még élőket is gyászolod
Magányos műfaj a gyász. A veszteséget nem élheted meg mással, hiszen amit te szerettél benne, miért ne lehetne, hogy valakinek épp az szúrta éveken át a szemét. Formailag össze lehet borulni, együtt sírni és emlékezni a jóra, de a közösség gyásza a közösségnek szól; rendtartás, szólam, hagyomány. A valódi hiány mélyen és ijesztően egyéni. A hirtelen nem-lét feletti düh, a keserűség perzselő magánügy, azt ledolgozni egyszemélyes munka.
Hát még ha halott sincs! Se ravatalozó – ahol nyáron is képes fázni az ember lába –, se nehéz szemfedő, se drága temetés.
Mert a halott nem csupán a szellemvilágba távozhat: előfordul, hogy a szomszéd utcában lakik, itt jár-kel, mint annak előtte, lélegzik is rendesen, csak éppen számunkra hunyt ki benne az élet. Líraian úgy mondják ezt, útra vált belőlünk. És kilehelni a lelkét odabenn, a privát tudatunkban kizárólag az tudja, aki valaha tényezőként létezett ugyanott. Neve volt meg helye, hozott magával ezt-azt, bár sosem ígérte, hogy örökre marad.
Ilyen eleven halottakkal tele van szórva az utunk. Jóvátehetetlen cselekedeteket hordoznak. Elhagyták a gyermeküket, vagy egy bagatell családi viszály taszította őket a túloldalra, ahonnan nem vezet visszafelé út, se sima, se lövészárkokkal teli. Barátokból lettek esküdt ellenségek, haramiák, üldözendő démonok. Ők azok, akiknek gyilkosuk lett az közerkölcs.
A halottak napján emlékezzünk meg róluk is, akiket élve temettünk el a saját lelkünk sírkertjében dacból, félreértésből, emésztő félelemből, szerelemféltésből, makacsságból. Ne adj Isten irigységből. Hátha van még bennük annyi szusz, hogy mondanának valamit.
Aztán nézzük meg a saját kezünket, esetleg nem száradt-e rá vér.
Ha igen, egy kicsit magunkat is gyászoljuk el, aztán fogjunk hozzá jóvátenni azt, amit lehet. És amíg élünk, bármit lehet.
Bereczki-Csák Helga
