Mamma Mia! 2: a port jobban bírjuk

– Jó lett volna ez, ha nem énekelnek benne ennyit.

És akkor ezzel el is hangzott a jogerős végzés – a moziban mellettem ülő két 9 éves kislány gömbölyűen így összegezte a Mamma Mia! 2-t; gyakorlatilag minden további betű, amit ide írok a filmről, tökéletesen felesleges. Lenne. Ha nem akadt volna azért még egy-két kis finomság ebben a tegnapi görögsalátában.

Az, hogy az ember úgy érzi, tíz évvel ezelőtt már látta ezt a filmet, az annak köszönhető, hogy tíz évvel ezelőtt már látta ezt a filmet. Az ABBA ugyanúgy szól, mint 2008-ban, a színésznők továbbra is szőkék, a sirályok meg azóta is belefosnak a tengerbe.

A gyönyörű amerikai hobó útra kel, hogy megajándékozza magát az élettel, ami, ha Párizson keresztül – tegyük fel – Donna Sheridan véletlenül nem Görögországba, hanem Ózdra jut, azért egy kicsit körülményesebb lett volna. Holott lehet, arra a feldolgozásra nagyobb várakozással ülne be a néző. Mert itt minden unalmasan ugyanúgy történik, ahogy már otthon kigondoltuk, hogy történni fog. De hát idegi feszültséget és pattanó drámát nem lehet egy ragyogó görög szigetre írni, ahol emberemlékezet óta hétágra süt a Nap és annyi az összes gondod, hogy elsőként melyik két lábujjad közül piszkáld ki este a parti homokot. Donna programja sem bonyolult: változatos ágyakban fordul meg, a matek viszont nagyon kéne, főleg a gyökvonás, hogy kiderüljön, ki a gyerek apja. Rögtön akad három is. Donnát mindezzel együtt mégsem tartjuk délszaki boszorkánynak, se romlott lotyónak, mindvégig egy üde nő, aki úgy fekszik le minden este, hogy tudja, reggel nem kelt fel hiába. (Tegyük hozzá: jó neki). Erre az alapmotívumra épül az időben ugráló film: hol a fiatal Donnát (Lily James) látjuk, hol a már felnőtt lányát, Sophie-t (Amanda Seyfried), aki épp beteljesíti anyja álmát.

Az álom pedig nem más, mint egy hotel nyitása a görög szigeten. Ha esetleg nem tudnánk, hol játszódik a film, annyi kék-fehéret kapunk a pofánkba, hogy a 110. percben nagy valószínűséggel kiég tőle a szemünk. A hülye is ismeri a görögök színeit, ha másról nem, a joghurtról, minek ezt erőltetni lépten-nyomon, tányéron, függönyön, táncruhán? Van itt minden: halászhajók, baklava, szőrös lábú nagymama. Ezen az alapon minden olasz filmben főzzenek be paradicsomot, a spanyol mozikban pedig mészároljon bikát Sergio Ramos.

A hellén motívumkincset tehát kissé eltúlozták a Mamma Mia folytatásában, persze az is lehet, pusztán lelkiismeret-furdalásból, hiszen – kevésbé távollátóknak akár fel is tűnhet – mindvégig Horvátországban járunk (Vis szigetén forgattak).

A szereposztás olyan, amilyen. Amanda Seyfried, holott a valóságban már maga is anyuka, még ötöt is szülhetne, akkor is gyanútlanul elhinnénk, hogy szűz, annyira bamba és romlatlan arcokat tud vágni, éppen ezért nem passzol hozzá a férjét alakítót Sky (Dominic Cooper), a színész ugyanis tipikus rosszfiú-alkat – hiányzik is a mellényzsebéből egy aknavető, egy drogkartell, az ingéről az alvadt vér, és hát az Isten se tudja, hogy jutott ő idáig az Amerika kapitánytól.

A korai Donnát megtestesítő Lily James bámulatos alakja, könnyed játéka és mozgása vigasz a hangjáért: tipikus példája annak, hogy a port jobban bírjuk. A 29 éves színésznő, bár hozza a tőle elvárt gyönyörűt, ezen felül sok azért nincs rá bízva, azzal együtt, hogy a Mamma Mia! 2-be színészi kvalitásból a kevés is elég volt.

Szerencsére örömjáték is akad bőven: a három apuka (Pierce Brosnan, Colin Firth, Stellan Skarsgard) és Donna két egykori barátnője (Christine Baranski, Julie Walters) a helyzetkomikum nagymesterei, a koros Andy Garcia pedig olyan férfias erővel van jelen, hogy neki kvázi megszólalni se nagyon kellene, akkor is elhinnénk bármit.

A nagytotálokból kiderül egyébként, hogy Hollywoodban egyszerűen valahogy mindenkinek túl sok foga van, a hidrogén pedig kifejezetten szériatartozék. Az ellenállhatatlan Cher is szőkén omlik a színre – Ruby Sheridant, Sophie nagymamáját, tehát Donna anyját játssza. Röviden és káprázatosan. Na, érte igazán érdemes volt megvenni a mozijegyet!

A 72 éves díva magasztos jelenség: ilyen tökéletesen a legdrágább francia ingekből sem lehet kivasalni a gyűrődéseket. Cher arca egy tál keményre vert tojáshab, ami 180 fokon 10 perc alatt megszilárdult. Még Krisztus előtt.

Noha a fizimiskája már nem moccan, és emiatt úgy énekel, mint akinek 15 deka anyacsavar van a szájában, a hang, ami a torkán kijön… az tényleg mamma mia!

Minden más ebből a filmből úgy nagyjából másnap reggelre feledhető. A dalok száma indokolatlanul sok, nagy részük kevéssé (általam egyáltalán nem) ismert ABBA-nóta. Ha ezek nincsenek benne, vagy csak a fele, a híradóra hazaértem volna. Kínos jelenetekből nincs hiány: Donna erőltetett örömködése a hajón, miközben egy szerelmes görög úszik a tengerben, vagy a narancsligetben való bénázás, sok a jóból – már csak egy japán cseresznyevirágzás kellett volna mellé, mögé, alá, esetleg fölé. A csúcs mégiscsak az, amikor még Párizsban friss bagettel kardozik Donna szerelme a pincérrel, atyaegyúristen, micsoda snitt… Na meg a mondatok: „Olyan a mosolyod, amitől az emberek jó kedvre derülnek.” Ilyet mikor mond egy épelméjű férfi egy nőnek? A finálé pedig egyenesen megbocsáthatatlan: a Budapest Pride részvevői sírva fognak könyörögni a receptért.

Kifelé úgy éreztem, a szőkeség ragályos. Két órára megvettek. Ennyi örömük legyen.

De azért Önök se aludjanak nyugodtan! A film alcíme, miszerint Sose hagyjuk abba, elég fenyegtő.  

Bereczki-Csák Helga