Cifrára habosított hányás helyett: töredelmes vallomás
Hosszú ideje hallgatom, ahogy egymásnak mesélnek az emberek; lényegtelen, hogy mit: filmet, szülést, újbóli találkozást, elátkozott hétfő reggelt, utazást vagy egy vacsorát. A legtöbb esetben csak némán kérem az Istent, hogy ne hallják magukat. Néha azonban arra gondolok, egy diszkrét fejlövés mindannyiunknak kijárna, még azoknak is, akik csak közönségei vagyunk ezeknek a minden esetben vég nélküli, színtelen, felvizezett történeteknek.
Biztos ismernek ilyet. Ezek a beszélők a társaságban ontják a szót, nyelvi igénytelenséggel habosítják cifrára a hányást, vagyis úgy sztoriznak, hogy nincsenek se súlypontok, se élvezhető átkötések, egy fia eszes áthallás sem. Elbeszéléseik nélkülözik az elvárható minimális tagoltságot és történeti ívet – eleje, közepe, vége –, ezáltal mindennemű élményszerűséget. Magyarul:
a „személyes élményim” tárgykörben megszólalók java maga a rém/dög/totál unalom.
Lehet e mögött sok minden, de a legkevésbé az, hogy történetesen a „szónok” Cicerónak született-e, vagy épp mennyi időt vesztegetett az iskolában. Pedig nem sok kellene az igényes megszólaláshoz: 1. Legyen bennem arra elemi igény, hogy még az egyfős hallgatóságot is megtisztelem a szavaimmal. 2. Pontosan tudjam, mit akarok közölni (azt is, mi a szar lesz ennek a vége). 3. Legyen sajátom egy olyan stílus, aminek jegyeit magabiztosan használom. 4. Rendelkezzek olyan szókészlettel, ami plasztikusan visszaadja a nyomorult hallgató számára a lényeget. 5. Ne én szerepeljek, hanem a történet éljen.
Aki mindezeknek híján van, az tényleg inkább tegyen ki egy röhejes idézetet a Facebookra arról, hogy nekem MEGINT nincs önálló gondolatom, de legalább másnak van – megbocsátható; fejtsen keresztrejtvényt, írjon levelet a képzelt barátjának egy selyemkötésű noteszbe, de társaságban egyszer s mindenkorra egyszerűen kussoljon!
Az írókkal ugyanez a helyzet. Az tud magával vinni távoli tájakra, idegen sorsok legmélyére, aki határozott mozdulattal a hónunk alá nyúl, leültet és – rátermettsége révén – olyan képeket, mi több érzeteket tol elénk, ami nem elhiteti velünk, hogy ott vagyunk, hanem amiktől tényleg ott leszünk.
Vámos Miklós Töredelmes vallomása épp ilyen. Fikarcnyit sem szépít, ezúttal az életének díszes mérföldkövei közé nőtt gazt hozta el az író: saját bénázásait, irdatlan ballépéseit vagy épp bocsánatos bűneit tárja elénk. Az idén 68 éves szerző írásainak fókuszában jobbára saját öregedése áll, amit hol lemondó egykedvűséggel, hol hűvös tényként, de mindvégig szimpatikus öniróniával nyugtáz. Végre valaki, aki nem elkápráztatni akar, hanem csak mesél, mesél és mesél, miközben vénásan nyomja a nyugtatót minden egyes sora. Innen nem sietünk sehova.
Micsoda bátorság! Jó, jó, elmondjuk az ügyeletes orvosnak és a legjobb barátunknak egy pohár bor mellett, hogy hogy törtük össze a fejünket a saját konyhánk kövén (nyerítünk rajta hosszan) vagy miként adtunk tovább hirtelen felindulásból egy méregdrága ajándékot nyilvánosan, de az ilyesmiről nem írunk könyvet. Azaz hát mégis. Mert a földi pálya nem csak díszkővel van kirakva, ugye – sok itt a sár meg a sóder is. Ám
én az árnyékaimmal együtt vagyok én; ez Vámos Miklós, a híres és remek író. Aki hajnalban kimegy pisilni.
Vagy – micsoda csoda! – a párkapcsolati kudarcaiért önmagát is felelősként nevezi meg. Az élet érett dolgai.
A Töredelmes vallomást azok olvassák, akik éhezik a nyelv játékát és a velük leírt okos mesét. Olyan ember beszél és osztja meg legmagányosabb titkait, félelmeit, egyszersmind bukásait, aki tökéletesen felkészült saját magából.
Bereczki-Csák Helga
VÁMOS MIKLÓS: töredelmes vallomás
Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 300 oldal
Kötés: keménytáblás
3 999 forint
