Vérbácsi és mirelitlány, avagy a gusztustalanság szépsége
Egy vágóhídon kevés az igéző: se csipketerítő, se balzsamos illat, és az is lehet, hogy rászárad olykor a még meleg vér a csizmaszárra, viszont ez is egy munkahely, és aki nem ringatja magát abban, hogy a marhalábszárpörkölt főhősét virágos mezőn szüretelik aranyfürtű tündérek muszlinszoknyában, az szó nélkül el is fogadja. Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas filmjének egyik színhelye a hajdúnánási vesztőhely, s ahogy a rendezőnő a debreceni díszbemutató után a szokatlan terep kapcsán elmondta: a hétköznapokban szépen megtanultunk félrenézni, pedig van, amit meg kell mutatni. Legalább egyszer.
Tény, nem biztos, hogy mindenki szívesen ül szemben a tehén levágott fején keresztül a lég- és nyelőcsövének keresztmetszetével, de mindez a körülöttünk lévő valóság álszenten tudomásul nem vett része, amilyen mondjuk a kanapé alá halmozódott komplett szemétdomb rohadó virslikarikástul, vagy egy embrió feldarabolása az abortusz során – tudjuk, hogy ott van és így van, de ki a franc beszél erről? Pedig szembesülni érdemes. Mégpedig azért, hogy kiderüljön, miként reagálunk a szokatlanra, rezdül-e bennünk új hang.
És hát a Testről és lélekről című moziban van szokatlan elég, a vágóhídon ugyanis szerelem szövődik, de nem úgy, hogy randi, csók, szeretlek, mikellaboltból – mesehab helyett itt búgatópor van, sóskafőzelék, legfeljebb kávé – hanem úgy, hogy egymásra talál a kiégett gazdasági igazgató (Endre – Morcsányi Géza) és a hideg minőségi ellenőr (Mária – Borbély Alexandra)… álma. Ebben az álomban szarvasok vannak, pompás állatok, amik engesztelő ellenpontjaként szolgálnak a vagóhídi miliő és a két főszereplő egyesével is rém nyomasztó világának. A lenyűgözően fényképezett ünő és a bika Endre és Mária fájdalmas allegóriái. Fájdalmas, mert kiderül, milyen mélyen lapul bennük az a vadság, ami úgy, de úgy kell a felszabadult humán létezéshez, és ami a természetben teljességgel magától értetődő. A hím szexuális fejedelemként van jelen a rengetegben, a nőstény körültekintő finomsága, könnyű méltósága pedig olyan tökéletesen felel erre az erőre, ahogy minden párkapcsolatnak működni illene.
Endrében a valaha volt sűrű élet megkövültté tette ezt az állati ösztönt, Mária sarkára állított, pasztell világában pedig soha nem is volt meg, hiszen még a saját testét sem ismeri. Férfi és nő, akik csak az álmukban vannak együtt, mégis tudják, hogy összetartoznak. Mi ez, ha nem lecke? Enyedi Ildikó egy hatalmas lencsét tartva a film fölé felnagyítja mindazt, ami megvan bennünk: a kínossá nevelő magányt, az elidegenedettségből adódó korai belenyugvást. A főszereplők feladata (és valamennyiünké!) az, hogy lefejtsék a másikról azt az árnyékot, ami miatt őket egyáltalán, de saját magukat sem látják pontosan. A fényen állva ezt könnyű megtenni. Csakhogy Endre és Mária is a sötétből leskelődnek. A film ezen jelentésrétegére precízen épül a misztikus szál, az álmok szimbólumrendszerében ugyanis a szarvas a Nap és a fény állata, ami – annál fogva, hogy agancsával kapcsolatot teremt ég és föld között – majd elhozhatja a világosságot. A szerelem jelképeként sérülékenységre, kiszolgáltatottságra utal; üldözésének vagy üldöztetésének motívumában vágyaink, félelmeink tükröződhetnek. Endrének és Máriának is elő kell hoznia magából az álombéli állatot, ennek hiányában férfi és nő egymás viszonylatában csak ellentétes nemű lény.
A film világán kívülről érkező Morcsányi Géza annak ellenére, hogy fizikailag nem egy kívánatos férfi, imponálóan józan természetességgel játszik és mértéktartó hevülete kifejezetten vonzóvá teszi Endrét, olyannyira, hogy a néző azt érzi, amit rendesen egy bokszmeccs utolsó menetében: van benned még, gyerünk, fektesd meg. Borbély Alexandra olyan fegyelmezett figurát hoz, akit a férfiak a hátuk közepére sem kívánnak, mert ha kánikulában is lép be egy lakásba, biztosan bekapcsol a fűtés: Mária hűvös, darabos és túltervezett. A színésznő úgy dolgozik, mintha a karakteren az élete múlna, és ettől olyan hihetetlenül jó: elhiszed neki, hogy akarja ő (Endrét, a szerelmet, a szexet, egyszersmind megváltani a saját világát) van hozzá esze, melle, szőkesége, tiszta lakása, csak éppen eszköze nincs. És mennyi nőnek nincs!
Két távoli világ találkozása a vágóhídon – szinte Dalí-festményt idéző, vadállatokkal és Nagy Ervinekkel nehezített szürrealitás, miközben nem az.
Mert itt van körülöttünk minden. A vér, a tökéletlenség és a másikra való olthatatlan szükség.
Ez az egyszerűség vitte győzelemre ezt a mozit: valaki megmutatta, hogy menni kell az után, ami a tiéd. Sokat.
Bereczki-Csák Helga
