Hány embert szeretsz?
– Lekötelezne, nem, nem, egyenesen lenyűgözne, ha nemcsak hideg kérdéseket tenne fel, de mondana is valamit. Mondjuk egy számot. Hogy együttesen az életünkben hány embert lehet teljes értékűen szeretni. Érti, ugye? Tehát egyszerre. Apa, anya, gyerek, jó szomszéd, kiváló tanító, hű barát, mindenki legyen benne. Mondja azt, hogy 22. Vagy 15. Attól én megnyugodnék. Mert akkor tudnám, hogy kitelt-e a keretem, teljes-e a mindenség, de az is kiderülne, ha van még szabad hely. Mert akkor nem ülnék itt hülyén, hanem felkészülnék az érkezésre. Fehér inget vennék olykor és kifényesíteném a kilincset, hátha benyit – éppen most. És akkor nem szeretném, ha véletlenül lekváros lenne az ajtófélfa vagy gyűrött ruhában látna, bárki is az. Utoljára mikor volt ilyen? Ez hogy jön ide? Száz évvel ezelőtt, talán valamivel korábban. De, emlékszem, már miért ne emlékeznék? Becsapta a huzat a kaput, ültem az asztal mellett és fél órán át néztem a tálcán hagyott vizespoharát, mellette kávéfolt, pár szétszóródott cukorkristály. Hogyhogy mi történt? Megkergetett egy rossz érzés. Hogy ettől fogva nehéz lesz minden karácsony. Sőt. Minden ünnep. Meg minden nap.
Szóval nagyon gyorsan mondjon egy számot! Mondja meg nekem, hogy egy átlagos hosszúságú életet tekintve, egy átlagos méretű mellkasban mennyi a fő per szív? Nem azért utaztam ennyit idáig, hogy kioktasson, mi mérhető, és mi nem. Magának az ilyesmit tudnia kell. Vagy nehezet kérdeztem? Hiszen ez csak egy szám. Gondolom, vannak kimutatások arról, hogy alakul ez nemek, életkor, felekezet és földrész szerint, na, nézzen bele hirtelen valamelyik papírstócba, addig rágyújtok.
Mire jutott? Megtalálta? Ne, ne, nehogy ingassa a fejét, mert kezdem elveszíteni a belső békémet. Annyi volt az egyetlen kérdésem, hogy egy személy mennyi embert tud szeretni istenigazából? Mennyit? HÁÁÁÁNYAT? Mármint maximum. Érti? Mondja, hogy hatot, már itt sem vagyok. Vagy azt, hogy huszonkilencet, és engem többé nem lát. Miii? Menten kilépek az ablakon. Miért érdekes az, milyen volt az a nap? Mi köze annak mindehhez? Fogalmam sincs. Talán április volt, az is lehet, május. Kint lobogott az élet, de még kellett a pulóver. Ültem egy asztal mellett egyedül, néztem a vizespoharát, amit a tálcán…, becsapta a szél a …, de ezt már mondtam. Dehogy folytatom! Nem. Miért, miért? Mert rég volt, és nem is kellemes. Nyugtalanít azóta, hogy mennyi lehet az a szám. Nézze, ha egyezik az én már meglévő számommal, akkor én boldog leszek. És a saját valóságomban majd virágot ültetek, minden este kulcsra zárom az ajtót, megcsókolom a keresztet a kisszoba falán, és jól alszom. De ha nagyobb számot mondana – mondjuk csak néhánnyal –, akkor én szebben terítenék és kétszer is megfésülném a hajam. Aztán az asztalnál sokan ülnénk, kétszer annyian. És mindenkit szeretnék. De maga nem mond semmit!
Hogy? Miért suttog? Vasaljak egy fehér inget? Hogy mindenki vasaljon egy fehér inget? De miért? Mert mindenki vár? És aki nem, az érkezik? Hát köszönöm. Jövőre visszajövök. Gondolja ki azt a számot!
Most rohannom kell. Forró a vasaló.
Bereczki-Csák Helga
