Előre bejelentett esélyek
A választásokat követő éjszaka után a vert hadak vezírei gyógyszeres fioláikkal és demizsonokkal manőverezve még javában kerülgették a kíváncsi sajtó még kíváncsibb embereit, amikor is megjelent néhány szaki, sárga mellény, kobak, és megfontolt matatáshoz láttak a Szabadság tér azon pontján, ahová azt a bizonyos emlékművet beígérték.
Pedig Orbán azt mondta korábban, hogy nyugi van, jegeljük a tematikát a választások utánra, mindenkinek lement a vérnyomása, most meg hirtelen gyorsan szervezni kellett a flash mobot, nagyjából abban az időpontban, amikor Kálmán Olga megkezdte Schiffer András kihallgatását az ATV-ben. Mire számítottak az emlékmű ellenzői? Orbán a nagy hajcihőben elfelejti, hogy van neki egy rendezetlen számlája emlékműügyben? Bejönnek a Nickelsdorf alatt állomásozó ENSZ-csapatok? Csak annyi történt, hogy nem várták a májust, és már most nekiláttak. Tekintsük ezt a választás igazi győzelmi beszédének. Szevasztok, megjöttem ismét, lesz nektek akkora emlékmű, hogy a fal adja a másikat.
Pedig a flash mob megszervezése önmagában előremutató feladat. Van mit újratanulni, ugyanis a politizálás színtere aligha lesz a parlament a következő négy évben. Csakhogy már az előző négy évben sem volt az, s nem is feltétlen a nyomasztó létszámfölény miatt. Amikor történt valami a parlamentben, az parlamenten kívüli eszközökkel esett: molinókat húztak ki, bömbikbe kiabáltak, szószéket foglaltak, s le is csapott menten minden renitensre a bajszos szigor. Az utcán viszont tömegtüntetésekkel kezdődött és érdektelenséggel végződött az elmúlt kurzus idejére rendelt politika, magyarán a flash mob szervezőknek a következő négy év köztéri politizálását kéne megalapoznia, a sok utcai szerencsétlenkedés után.
Ráadásul a parlamentben is új stratégiára van szüksége annak, aki politizálni akar; új szavakat kell találni, olyanokat, amelyek behallatszanak a lakásokba, felszállnak a 2-es villamosra, s eljutnak oda, ahová címezték őket. A balliberális megmondóemberek és a holdudvar elég hangosan sikítozott arról, hogy az április 6-i választást előre elcsalták: de a nyolcszázezres szavazatkülönbséget erre fogni gyermeteg önbecsapás lenne; nyilván az MSZP politikusai is csak az első sokkban mondogatták ezt, s így a választmányi kibeszélő-show után fel is hagytak vele.
A helyzet pillanatnyilag úgy fest, hogy a kormányváltó koalíció fő ereje, a szocpárt nagyjából ott tart, ahol négy éve: s azon tényleg nem érdemes szőrözni, hogy az akkori szűk egymilliós táborát vajon az MSZP önmunkájával bővítette-e 300 ezer szavazóval, vagy Bajnai és Gyurcsány szavazóival dúsult csupán. Az már nem teljesen mindegy, hogy mennyi minden hiányzott a fenti félmillió szavazóhoz: például két hónap a kampányból. És itt most nem a kecskézésre és pincsizésre gondoltunk. Valami közös intellektuális tartalom, néhány közös érv, amit ismételgetni lehetett volna: hogy miért kell leváltani az Orbán-kormányt. Egy szlogen. Egy név, basszus – az ellenzéki pártok szövetségének értelmes nevet sem sikerült találni.
Hogy a következő négy évben csak táguló politikai vákuumot ne a Jobbik töltse ki, ahhoz a szocpárt ma még megkerülhetetlennek látszik. Hisz' tönkre nem verték, frakcióval e táborból csak az LMP bír (alig valami mással). Miközben a kudarcért épp ennek a pártnak vezetőjét és csapatát terheli a legnagyobb felelősség: vállalta, és nem sikerült. Ha sikerül, ma ő a legjobb fej a Jókai utcában. De nem sikerült. Sőt – nem csak vállalta, de az ellenzéki koalíció feltételeit is ő szabta meg. Ő érvényesítette az akaratát a közös lista összeállításakor, s az ő preferenciái döntöttek arról is, hogy saját pártjából ki legyen biztosan a leendő frakció tagja.
Orbán Viktor és a Fidesz megtették a magukét; és afelől is biztosak lehetünk, hogy tovább fognak dolgozni azon, hogy mindenki értse; a baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége. A magyar politika viszont, bármekkora is a gyász azon az oldalon, nem záródott be. A legnagyobb ellenzéki párt, így Mesterházy Attilával a lista első helyén, s evvel a személyi állománnyal őkörülötte, 25 százalékra lett most jó. Ezt a 25 százalékot, ha minden így marad, már most oda lehet adni nekik 2018-ra. Csak nem kéne.
Szalmási Nimród
