A jó pedagógus szeretetre tanít; kavicsért hajol le, és csillagot vesz fel

2016.02.01. 16:03

A jó pedagógus szeretetre tanít; kavicsért hajol le, és csillagot vesz fel

Nem mindig annak van igaza, aki az íróasztal fiókos oldalán ül.

Hirdetés

Ismerős a kép; ha mikrofonvégre kapnak egy éppen arra tébláboló gazdasági elemzőt, aki még ráadásul hajlamos a gazdasági mutatók fetisizálására is, akkor szinte bizonyos, hogy a hosszú, laikusok számára érthetetlen és követhetetlen körmondatok között felbukkan az úgynevezett „nem termelő ágazatok” fogalma is. Kellően bántó és kellemetlen felhanggal. Az egészségügyi, oktatási és kulturális feladatok ebbe a „nem termelő” körbe tartoznak, holott Gárdonyi óta tudjuk, hogy az ezekre adott pénz, csak látszólag eldobott pénz. Mint a vetőmag.

A féloldalasság feloldására leginkább az elnevezések terén történtek a legmerészebb megoldások; a tárgymegjelölésre szorítkozó oktatási, egészségügyi, szociális és kulturális tárca helyére – nyugati minta alapján – átvették a széphangzású „emberi erőforrások” (a hatalommal sújtott Balog Zoltán lelkész és a Fidesz tábori gyóntatójának színrelépése óta a köznyelvben csak Mennyei Erőforrások néven emlegetett) jelzőjét. Ide került mind a négy szakágazat, meg aki még a környéken sertepertélt.

Miután sem az egészségügyben, sem az oktatásban nem történt meg az a stabilizálás és fellendülés, amire azért öt év alatt lett volna lehetőség, nagy kérdés, hogy érdemes volt-e ekkora monstrumot létrehozni tizenvalahány dzsudzsák-frizurás államtitkárral; olyan súlyú referatúrákkal, amelyeknek legalább a harmada önálló irányítást kívánó, kulcsjelentőségű szakágazat. Így aztán az emberi erőforrások pénzforrások után áhítoznak; eddig is leginkább a primum vivere, az életakarás tartotta őket karban.

Nem áll messze az igazságtól, hogy egészségügy összes problémáját a szocializmusból örököltük meg – bár unjuk már a kényes örökösöket -, amint a tanügyi reformdühnek is most már alább kellene hagynia – mások arcán nyilván könnyebb megtanulni a borotválást -, s helyette jobban bízni a tanári szakértelemben, s nem azt hirdetni fű alatt, hogy mindig annak van igaza, aki az íróasztal fiókos oldalán ül. 

Alig múlik el hónap, hogy ne hallanánk valamilyen tiltakozásról, tüntetésről, amely az óriásminisztérium valamelyik szaktárcáját érinti. Mostanában legtöbbször a pedagógusok és az egészségügyiek a hangosak. A tanárok tiltakozásában friss elem a miskolci tanárok nyílt levele, amely korántsem – sőt, egyáltalán nem - csak a fizetés kevesléséről szól. A levélben a leginkább figyelemreméltó az az idegesség, amellyel a testület a túl gyors ütemű és a szükségletekkel nem összehangolt kormányzati döntésekre reagál. Pedig elméletileg minden lehetséges, még gőzfürdő is Ungváron, de ami sok, az sok.

A tanárok tudják, hogy rájuk akkor is szükség lesz, ha az állami kolostorokban már csak két irgalmas nővér oktat meg egy irgalmatlan. Nem tolerálják viszont, hogy valahol valakik úgy érzik, kell valamit tenniük a fizetésükért, és ezért lenyűgöző reformjavaslatokkal bombázzák megbízójuk, az oktatási államtitkárság vezetését. Amely kellő szakmai tapasztalatok híján (vagy azokat elfeledve) minden félig érlelt ötletben képes fölfedezni a jobbító törekvéseket, de a következmények nem érdeklik, – quieta non movere, ami nyugszik, ne bolygassuk - azokról egy másik államtitkárság íróasztalánál döntenek, miközben savanyú szagú szakállukba túrva hangosan felnevetnek.

És ez baj. Ha a tanárok úgy érzik, hogy újabb és újabb kötelezően előírt dokumentációk tömegét sózzák a nyakukba, miközben az egész magyar közoktatásban csak a tanórák működnek jól és ésszerűen, az arra utal, hogy a hierarchiában a felülről indított változtatások és az alulról, az oktatás helyszínéről jövő igény köszönés nélkül elsétáltak egymás mellett, a javaslatok többsége pedig előbb-utóbb a kerek dossziéban – a papírkosárban - landol. Pedig ha összedől a felépítmény, az mindenkinek fájni fog; egy zuhanó repülőgépen senki sem marad ateista.

Ha „nincs pénz alapvető dolgokra”, és a tantermeket a szülők festik, akkor visszafogva a reformdühöt le kell szállni a földre, és helyben keresni a megoldást. Az pedig ideát van, a jó pedagógus szeretetre tanít; kavicsért hajol le, és csillagot vesz fel. Balog lelkész ugyan vette a fáradtságot, és nyílt napot tartott néhány panaszosnak, de olyan mozdulattal fogott kezet néhányukkal, mint amikor Jávor Pál a Kislugas előtt hajnalban, az utcán megrendelte kedvenc nótáját (Ezt a kerek erdőt járom én) a cigányprímástól száz pengő ellenében.

Lehetetlen nem észrevennünk a párhuzamot az egészségügy problémáival; sok döntéshozót csak az különbözteti meg az idegosztály ápoltjaitól, hogy kinél van a kulcs. Ott is visszatérő motívum, hogy az egész düledező építmény csak azért nem omlik össze, mert vannak jó orvosok és lelkiismeretes ápolók. A helyzet itt annyiban más, hogy a fejlettebb országok egészségügyi munkaerő-igénye egyre erősebb elszívó erő, ezért ha a leginkább felelős kormányfő ma nem ébred föl, holnap mehet Londonba gyógyíttatni sportsérüléseit. Ők még csak megoldják ezt, de mi lesz a tízmillió magyarral idehaza?

Szalmási Nimród

Hirdetés



Hozzászólás

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés