Debreceni huszárok

Mottó:
Jó estét kívánunk,
megjöttek a debreceni huszárok.
Jó estét kívánunk,
megjöttek a debreceni huszárok
Jöttek, láttak, győztek,
sok kislányt megfőztek.
Jó estét kívánunk,
megjöttek a debreceni huszárok.

Ezen örökbecsű magyar folkdal juthat eszünkbe, amikor megtekintjük a mindössze két napja megnyitott, ám már elhíresült új debreceni szálloda 11,5 méter hosszú freskóját. Hangulatot áraszt, amolyan fickós fílinget, szép magyar leventés lebegést hoz reánk: nem is csoda, dejszen a huszáros minálunk jelzőként is csak pozitívumot hordoz.

Nézzük, nézzük a képet, s lám, megannyi ismerős arc: az ott a Józsi, az a Lajos, az a Zoli, az a Sanyi, az a Gyuri. Jól néznek ki, szó se róla, némelyiküknek kifejezetten jól áll ez a tér-idő áthelyezés. Olyan megnyugtató ez a kép, minden olyan harmonikus. A bográcsban rotyog az étel, ropják a táncot, még az ökrök is ritmikus nyugalommal ingatják fejüket. Nincs baj, nincs gond, nincs ellenséges nyomakodás. Sehol egy kivont szablyás, gaz török, egy kegyetlenül trancsírozó, jégszívű orosz, egy mérget keverő, fölényeskedő Habsburg, barátság van. Nincs se Feri, se Gordon, se Peti, megpihennek a debreceni huszárok: az ég felhőtlenül és felelőtlenül kék, a cigány húzza, együtt a család.

Igen, így lenne jó élni. Szép mentében, szép természetben, szép hangulatban, édes komám-viszonylatban, a magyar hagyományok révetegen tiszta levegőjében. Ilyen nyalkán, ily büszke tekintettel a jövőbe nézni, ez méltó a mi vérünkhöz, ez tetszik a vérbő magyar lyányoknak is, azt a verbunkosát.

De jaj, mi történik? Jönnek, támadnak az irigy hangok, belső ellenség foga rág. Kiborul a bogrács, nyugtalankodnak a lovak, elhallgat a hegedaszó. Hiába, magyar magyarnak farkasa: szájukra veszik a huszárt a gonosz népek, sajnálják tőle a pénzt, a paripát, a fegyvert, egy végtében csak azt szajkózzák, hogy hát így, meg úgy, meg amúgy.

De büszke ám a debreceni nyalkasereg, felszegi fejét, tekintete szikrát szór, azt a teremburáját! Dejszen szípöcsém, elhallgass, lettél volna te is huszár! Lehetnél most közülünk való, lenne széles mentéd, ízes butykosod, teli bukszád. De hiába szól a szó annak, aki parasztnak született: nem érti, miért nem őt festik meg a piktorok, nem tudja, hogy nem akartak a huszárok képen lenni, csak hát oda kívánkozott az arcuk a kompozíció végett.

Na de ácsi most már, elég legyen! A bandériumnak kívánjuk jó egészséget, kevés ellenséget, magunknak meg mihamarabb huszármentét, fényes kardot, jó lovat. Meglátjuk, hogy mit fest majd a piktor, ha minket ecsetelget: a bogrács meg a cigány hegedás mindenesetre megmaradhat nékünk is.
Tóth Csaba Zsolt