A magyar kishitűség szörnyethalt Helsinkiben

Hányszor hallottuk, hányszor láttuk: a magyar focisták be vannak tojva, azt sem merik megcsinálni, amit tudnak, és ha véletlenül mégiscsak van némi esélyük egy kis sikerre, akkor a legvégén drámai körülmények között elbukják a meccset. Vesztes, peches, lúzer magyarok: ez már szinte átok volt, örökre a bőrünkbe vésett szégyenjel, olyan stigma, amelynek erejében már azok is elkezdtek hinni, akik tudták, hogy ez amúgy baromság.

Aki az „Úgy sem sikerül”-elvet tagadni merte, arra minimum hülyén néztek a magyar közösségekben, de többnyire még szánakozó, megalázó, gúnyos mosolyt is kapott hozzá, a lenézés magasfokát. Aki azt merte mondani, hogy minden debreceni Dzsudzsija zseniális játékos, annak rögtön a pofájába vágtak, hogy a válogatottban ő is egy nagy lóf.sz, és különben is, túl sokat keres ahhoz, hogy szeretni lehessen.

A válogatott csapatra mindenki a kishitű jelzőt használta (sokszor okkal-joggal), ám a magyar drukkerek még az aranylábúaknál is kishitűbbek (voltak): olyan szurkolótábor nem sok van a világon, aki lenézi saját csapatát. Kedden Helsinkiben nem (pusztán) az történt, hogy a MI CSAPATUNK 2-1-re nyert a finnek ellen a 94. percben szerzett Dzsudzsák-góllal, és szerzett három pontot az EB-selejtezőn. Az történt, hogy bebizonyosodott: a magyar nem feltétlenül vesztes, peches, lúzer, bizony nekünk is sikerülhet, nem kell lenézni a magyar válogatottnak szurkolókat, Dzsudzsák bal lábát aranyba kellene önteni, és azoknak volt igazuk, akik kitartottak. A magyar kishitűség szörnyethalt Helsinkiben.

Persze nem arról van szó, hogy vb-t nyertünk, senki nem állítja, hogy Puskásék legendája van éledőben. Ám nem árt megjegyezni, hogy a magyar labdarúgók élményt adtak, örömet szereztek egy vörösiszapba fulladt kis nemzetnek. Márpedig nekik ez a dolguk, ennél többet nem tehetnek.
Tóth Csaba Zsolt