Szocreál dizájn
A Merkúr-sorszámok jelentős mennyiségben olyan negyedszázaddal ezelőtt váltak először kézzelfogható valósággá: igazi autóvá. Hogy a jármű ne csak egy legyen abból az öt-hat szánalmas típusból, amikhez hosszas várakozás után lehetett hozzájutni, a boldog tulajdonosok megpróbálták különlegessé varázsolni új szerzeményeiket. A cél elérését fantáziadús hazai kisiparosok segítették, a szálak pedig az autósboltokban futottak össze. Divatba jött az optikai tuning, ez a különösen nyomorult megoldás, ami csak a külcsínt illetően teszi sportossá a járművet.
Magyarországon az autótulajdonosok száma a 80-as évek elején emelkedett komoly mértékben, de csak kevesen voltak olyanok, akik maradéktalanul elégedettek lettek volna új szerzeményükkel abban az állapotban, ahogy a Merkúr-telepről hazavitték. A hozzáférhető típusokban extrának legfeljebb a szivargyújtó számított.
A szegényes választék és a hosszú várakozás ellenére az autókat mégis valamiféle belülről áradó szeretettel kezelték akkoriban. Nevet adtak nekik, kényeztették, szinte csak ünnepnapokon használták. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a tulajdonosok mindent megtettek azért, hogy büszkeségüket ne csak a rendszámtábla alapján lehessen megkülönböztetni: a járműveket szinte felvirágozták kívül-belül. Hatalmas félreértés volt, mégis szinte minden autóval rendelkező magyar kisebb-nagyobb mértékben bekapcsolódott a dekorációs játékba. Az igazi győztesek persze azok voltak, akik elkészítették, illetve forgalmazták az autós kiegészítőket: ami hülyeséget ki lehetett ötleni, azt kiötlötték, és vevőt is találtak rá.
Kezdetben a maszek trafikok kínálták a válogatott baromságokat, leginkább különféle matricákat és visszapillantó tükörre akasztható apró bizbaszokat. Az öntapadós-kínálat a különféle „H” betűkből Hapci törpén és Magilla gorillán át a behajtani tilos táblát maga elé tartó meztelen nőig a legváltozatosabb formákban jelentkezett, a tükör díszítéséhez pedig többnyire szőrmók figurákat és fóliázott sportegyesületi zászlókat lehetett beszerezni potom pénzért. A kínálat a kalaptartót sem kímélte, a trafikos hőskor hagyta ránk a műszőr focilabdát, de legfőképpen a bólogató kutyát, ami az óta a hazai ízlésterror egyik klasszikus példájává vált, és talán csak a kerti törpéhez mérhető esztétikai merényletként értékelhetjük.
Akadtak persze olyanok is, akik inkább otthon dolgoztak azon, hogy szebbé varázsolják autójukat. Jellegzetes szokás volt az Állami Biztosítótól kapott narancssárga „casco” matrica „csao”-vá való átalakítása, de az elszántabbak szigetelőszalagból készítettek díszcsíkot motorháztetőre, ajtóra. Az asszonyok is (akkoriban autósnak lenni kizárólag férfidolog volt) munkához láttak, üléshuzatot, kormányvédőt varrtak, talán még csipketerítőt is a kocsi tetejére, hogy rá lehessen rakni a vázát. Mégis éppen az ilyesfajta kézimunkázásból nőtte ki magát az a nagy sikerű funkcionalizmus, ami a dekoráción túl már konkrét célokat is megfogalmazott (az első ilyen termék a műszőr kormányvédő volt, ami állítólag azért jó, mert nem csúszik rajta a kéz), és amitől a válogatott hülyeségek autóban való elhelyezése, felszerelése indokoltnak tűnt. A tulajdonos is jól járt: nyugodt lehetett a lelkiismerete, mégsem haszontalan dologra költötte a pénzét.
A funkció diadalát kisiparosok hada vitte sikerre, a termékek beszerzési helye a trafikokból az autósboltokba tevődött át, ahol már ömlesztve lehetett megvásárolni mindent, amiről a betévedt vásárlók azt gondolhatták, a kulturált közlekedés nélkülözhetetlen kellékei.
Elsősorban a fröccsöntők – akik megérezve az autózásban rejlő lehetőségeket, a műanyag katonáról vagy a katicabogaras hajcsatról pillanatok alatt álltak át az öntapadós gumicsíkra vagy a macskaszemes ajtóvédőre – jeleskedtek igazán praktikus dolgokkal. Különösen taxisok körében volt nagy sikere az öntapadós jegyzettömbnek, de ezeknél jóval komolyabb dolgok is előfordultak. Az ezerarcú dísztárcsák (ezeket a szó szoros értelmében bele kellett pofozni a felnibe) és kardánbokszok még az ártatlanabb vonalat képviselték, de készítettek különféle spoilereket, csomagtartóra szerelhető szárnyakat is, öklömnyi sportkormányokat. Az ilyen jellegű holmik iránti keresletet még csak-csak meg lehetett indokolni a sportos hajlammal, de az már teljesen érthetetlen, hogy olyan áltudományos magyarázattal ellátott cuccot is el tudtak adni, mint az ablaklégterelő, aminek valójában annyi köze volt a légellenálláshoz, mint egy öntöttvas kályhának, viszont teljesen szétbarmolta az ajtó fényezését, az ablakot pedig le kellett miatta engedni, mert állandóan bepárásodott. A korszak fröccsöntött darabjai közül a legszebb mégis az úgynevezett taraj, ez a redőnyre emlékeztető plasztik rémtett volt, amit a hátsó ablakra kellett rögzíteni, állítólag azért, hogy „ne olvadjanak el a hangszórók a napon”. Aki ilyet szerelt fel a kocsijára, nyugodtan kidobhatta volna a szemétbe a belső visszapillantó tükröt, hacsak nem magát akarta bámulni.
Persze egy francot dobta ki. Ehelyett inkább lecserélte egy legalább nyolcvan centi (!) széles panorámatükörre, ami szintén nagy divatnak számított, ugyanúgy, mint a különböző „műszerek”, hőmérők, fordulatszámmérők, fogyasztásmérők. Ezek közül a leginkább figyelemre méltó az álriasztó volt, ami voltaképpen két villogó LED-diódából állt, és amiről egészen biztosan elhitte a tolvaj, hogy valódi.
Ma már nem annyira dédelgetett kedvenc az autó, és ennek megfelelően dekorálása, kiegészítőkkel való ellátása is más hangsúlyt kapott. De azért ne legyenek illúzióink, ma is van piaca a hülyeségnek, és itt nem csak az O’Neill sportcsíkot vagy a golyós üléshuzatot említhetjük: az autósboltokban a toplistát olyan eszement dolgok vezetik, mint a küszöbfény, a vadriasztó, vagy éppen a zenélő tolatólámpa, ami hátramenetben Fekete Pákót játszik a figyelmetlen gyalogosoknak, okulásképpen.
Szalmási Nimród
