Charlie nénje vagyok

A gallok méltóképpen meggyászolták tizenkét állampolgáruk halálát, akik ugye, terrortámadás áldozatai lettek. Tegyük gyorsan hozzá: két alkoholista, drogos – egyikőjük rapper – elvetemült, akiknek semmi közük a muszlim valláshoz, csak egy radikális igehirdető által feltüzelve; akik annyira amatőrök voltak, hogy először még a címet is eltévesztették (a személyi igazolványt sem szokták a profik a kocsiban hagyni).

A francia politikai osztály érthető okokból használta fel saját legitimációjának növelésére és kétes erkölcsiségének (Hollande) feledtetésére a történteket; sikertelen politizálásukról nem is beszélve. Egymást gyűlölő és pocskondiázó politikusok bizonygatták önfeledten, hogy kizárólag ők a demokrácia, a humanizmus és általában az emberi értékek letéteményesei. Emiatt összefogtak, tiltakoztak, akcióztak és demonstráltak; kiálltak a korlátlan sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága mellett (Jellemzően kettős mércéjükre, a tüntetésre nem hívták meg Marine Le Pent, akinek személyében vélhetőleg Franciaország leendő elnökét tisztelhetjük).

Közvetlenül a merényletek után kialakult légkörben – kegyeleti okokból – nem volt ízléses feltenni a kérdést: ezt most tényleg komolyan gondolják? A jövőben mindenki elfogadja a Charlie Hebdo kíméletlen, közönséges, obszcén és sokszor kifejezetten undorító stílusát. Ezt követően nincsenek kényes témák, következmények nélkül lehet gúnyolódni a kommunizmus áldozatain és a holokauszton? Egy jó poén – már amennyiben valakik ezt viccesnek találják – mindennél többet ér? A hívők és az egyházak ne érzékenykedjenek, és mindenki vegye tudomásul, hogy a tehetségesnek kikiáltott, valójában sokszor szerény képességű karikaturisták és egyéb feltűnési viszketegségben szenvedő, zavaros identitású senkik mindent és mindenkit ócsárolhatnak, megtaposhatnak, kigúnyolhatnak és lejárathatnak. Minél közönségesebben és gusztustalanabbul teszik, annál sikeresebbek. Ők a Charlie-k, a liberális demokrácia megtestesítői és védőszentjei. Az ő szabadságuk korlátlan: azt tesznek, amit akarnak, amihez kedvük, és úgy, ahogyan ők jónak látják. Az embereknek nincsenek jogaik, a személynek nincs méltósága, nem lehet érzékenysége, magánélete, privát szférája – mert a Charlie-k számára ezek nem létező dolgok, és amúgy is minden és mindenki nevetséges, csak ők nem, mert a szólásszabadság megvalósítóit csak csodálat illeti.

Azt viszont változatlanul nem értjük, hogy ha a szólás – és sajtószabadságnak nincs határa, akkor a Charlie Hebdo szerkesztői miért kezdtek aláírásgyűjtésbe a Nemzeti Front betiltását követelve; éppen ők, akik szerint minden megengedett? Miért nem tiltakoztak, amikor a  terrorizmus dicsőítésének gyanújával letartóztatták a "francia" humoristát, Dieudonné M’bala M’balát. A humorista a vasárnapi párizsi terrorizmus elleni menet után ezt írta ki Facebook (!) oldalára: “Je me sens Charlie Coulibaly” (Charlie Coulibalynak érzem magam).  A formállogika szabályai szerint Charliék vagy mégsem liberálisok, vagy kettős mércét alkalmaznak, és csak a saját nézetrendszerükhöz tartozóknak biztosítják a korlátlan szabadságot. Úgy, hogy közben a keresztény gyökerű fehér civilizáció népei már végképp megbolydultak; a Disney-stúdiókban újrarajzolják a kacsákat (na, ez nem vicc), mert hasonlítanak a zsidókra, a köztereken nem állítanak karácsonyfákat, csak „installációkat”, mert sérti a muszlimok érzékenységét, de a nyálcsorgató, meztelen próféta vicces megjelenítése viszont még belefér.

Utolsó aspektusként pedig, hajtsunk már fejet – ilyet is ritkán produkál az élet – aki, önmagát megtagadva, szűkszavúan csak, ezt a néhány soros bejegyzést tette: „Párizsban 17 embert öltek meg a dzsihadisták. Mindannyian megemlékezünk róluk. Pár nappal korábban Baga városban (Borno tartomány, Nigéria) 2000 embert öltek meg a dzsihadisták. Kevesen emlékeznek meg róluk. Tudjuk miért. De most nem törődünk vele. Ártatlan embereket gyilkoltak. A történelem rövid összefoglalása”.

Szalmási Nimród

A témában készült másik jegyzetet IDE KATTINTVA olvashatja