Az ozorai ellenpélda
A Kádár-korban volt két évtized, amikor lényegében nem történt semmi, vagy ha mégis, arról kevesen értesültek. A napilapok címoldalán a külpolitika szerepelt, valamilyen érdektelen vezércikkel, melyet legfeljebb a szerző és a szerkesztő (egyben cenzor) olvasott el. A belpolitika kizárólag az eredményekről szólt, ellenzék hiányában ellenvélemény nélkül. A széles nyilvánosság előtt botrányok, leleplezések, rágalmak szóba sem jöhettek, egy-egy ritka bűnügy híre legfeljebb az Esti Hírlapban kapott nyilvánosságot, esetleg szegény hülye Szabó László jól kibeszélte az esti Kék Fényben. Minden olcsó volt, de azt sehol sem lehetett kapni. A nyári sörhiány az élet természetes rendjéhez tartozott, akár a rituális sorban állás az üvegvisszaváltónál, ahol a közönség némi morgással tudomásul vette, hogy rekeszhiány miatt a boros- vagy sörösüvegek visszavétele szünetel.
Aki eljutott Bécsig, élményekkel és irigységgel teli jött haza (ha ugyan hazajött), esténként pedig a gyermekes családok együtt várták a tévémacit és a híradót, no meg hétköznapokon a szovjet, ünnepnapokon az amerikai filmet. Akinek volt, az vasárnap délelőtt a Trabantját, Wartburgját, Skodáját, Zsiguliját szerelte és mosta, az elvtársilag tehetősebbek a hétvégi telekre mentek kikapcsolódni. Nem volt ez polgárság, inkább kispolgárság, házmesterekkel, tömbbizalmikkal, lakóbizottsági elnökökkel, IKV-val és más, ma már ismeretlen betűszavakkal, melyekből talán egyedül a Közért maradt fenn. Szerdán és szombaton kizarándokoltunk a zsibogóra, ahol már a bejáratnál lerohant bennünket a nepperek népes hada, s vásároltuk a jugoton-licensz nyugati rocklemezeket.
Aztán jött a módszer-, rendszer,-gengszterváltás, és beáramlott minden, ami jó, és ami szemét egyaránt. Idővel óvatos-kíváncsian megérkeztek a fiatal generációt képviselők, hogy még utolsókat szippantsanak a kommunizmus áporodott levegőjéből; s jöttüket a vendéglátók igyekeztek megünnepelni; először gigantikus túrákkal súlyosbított gasztroangyalokkal, majd sátorozással egybekötött kisebb-nagyobb koncertekkel. Így alakult ki a fesztiváloknak az egész országot behálózó rendszere, s ma már szinte szégyen, ha valamelyik település nem büszkélkedik legalább egy echte lokális, nokedliszaggató hétvégi ivászattal.
Nem tartozom azok közé, akik ezekről az eseményekről akárcsak az említés szintjén is jól értesültek. Az előadók többsége számomra legalább annyira ismeretlen, mint a Barátok közt sztárjai. Azt az ipari zenét, amit ezeken a fesztiválokon húznak vallatóeszköznek kiválónak tartom, s nem ájulok el a pogózó, szendvicsező, stage-divingoló őrülettől sem; félreértés ne essék, rosszul vagyok a szegények Depeche Mode-ja, a popzene közgépe, Ákostól is. Viszont, amolyan modern Voltaire-ként, kikérem magamnak azt a vircsaftot, ami most az O.Z.O.R.A. fesztivál környékén zajlik. Tudom, tavaly a HírTv lebuktatott néhány dealert s lefoglalt a rendőrség komoly mennyiségű kábítószert is.
Ezért aztán a helyi Kovács13 rendőrőrmester, szakhatóságilag most bosszúból nem engedélyezi a fesztivált, a körjegyző pedig széttárja karjait s a rendezvényszervezővel olvastatják fel a tiltó határozatot. Megint idesereglik, amiről azt hittem, rég tovatűnt: ül a körmét rágó lendvai ildikó a piciny, fülledt szobában, s ráüti félelmetes pecsétjét az előtte heverő Hajnóczy-kéziratra: elutasítva. Tényleg ez kell most az országnak; ott táborozik több ezer ember, fele külföldről, s majd szégyenlősen felolvassák, hol lehet visszaváltani a belépőjegyeket (jobb esetben). Már megint Mohács van.
Pedig van állítólag egy Halász nevű államtitkár; akinek csak a bagaméri beszédéből kéne citálnia egy harcias, bocskais kitételt, s elküldenie oda Sárbogárdra, elbocsátó, randa üzenetként. S míg azok ott az elgurult tányérsapkákat keresgélnék, még ez a nagyon gazdag Tolna megye is jól járna.
Szalmási Nimród
