Sikeres a szisztéma. Csak sajnos nem a magyar!
Országos hírű és sikerű mozgalom lett a Symphonia Alapítvány kezdeményezése. Tényleg nem rossz a recept: fogjunk jónéhány – akár ütött-kopott, de még éppen használható – hangszert, hegedűt és csellót, lelkes zenetanárokat, továbbá olyan gyerekeket, akikkel iskola után a kutya sem törődik, majd eresszük össze őket. Hogy mi sülhet ki ebből? El Sistema.
Venezuelából indult világhódító útjára a hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes zeneoktatásának rendszere. Az ötlet forradalmi, bár újnak éppen nem mondható. Lényegileg ugyanerről szólt hajdanán a grundfoci, a délután önkéntes sportkörök, a lakótelepi ping-pong baráti kör, és rengeteg más példát sorolhatnánk. A lényeg: a gyerekek iskola után ne kallódjanak és lődörögjenek unatkozva az utcákon kontroll nélkül, ahol bármi történhet velük, vagy bármit megtehetnek felnőtt felügyelet híján. De tulajdonképpen sokkal többről van itt szó, mint begyűjtésről és megőrzésről. Mert itt közben a gyerekek tanulnak valamit, fejlődnek valamiben, ami hasznos, értelmes, vagy minimum nem értelmetlen. Sikerélményhez jutnak, közben elsajátítják a társas viselkedés, az együttműködés szabályait, és megtapasztalják a közösséghez tartozás élményét. Sok legyet egy csapásra…
Halljuk a híreket, mutatja a tévé, hogy sok az eszkimó érdeklődő és kevés a fóka hangszer, várják adományként a bármilyen állapotú, de még használható hegedűket és csellókat. Közben mutatják a ragyogó fekete szempárokat, ahogyan az apróbb és nagyobbacska gyerekek húzzák a nótájukat. Mindez szép. Több, mint szép, lélekemelő. De tulajdonképpen egy kicsit érthetetlen is.
Magyarországon élünk. Nem Amerikában, Japánban, vagy Finnországban. Ezek szerint ott is az import árukat szeretik – ők a Kodály-szisztémára esküsznek. Mi nem. Mi más külföldi ötletet futtatunk, még akkor is, ha minimum Kodály óta tudjuk – még a zenében járatlanok is, általános iskolás korunktól kezdve –, hogy minden egészséges embernek van saját, külön bejáratú hangszere – a hangja. Ez – jó esetben, szélsőséges példáktól eltekintve – nem fogy el, nem szakad a húrja, nem kell jó sok pénzért újat venni, tokba tenni, óvatosan szállítani. Csak használni kellene, de azt minél többet.
Tudjuk, látjuk, hogy a hangszeres zenének magasabb a presztízse, mint a kórusmuzsikának. Az „csak” éneklés. A Debreceni Zenedének évek óta virágzik a kapcsolata a Szentegyházi Gyermekfilharmóniával. Székely magyarok ők Hargita megyében. A „FILI” napjainkban körülbelül 140 főből áll, amatőr hangszeres zenészekből és kórustagokból vegyesen. Egy 1983-as iskolai ünnepélyről indultak, 2013-ban pedig az Országház Kupolacsarnokában léptek föl, rendszeresen európai koncertkörutakat tartanak.
„Útközben” valódi közösséggé formálódtak Haáz Sándor keze alatt, együtt dolgoznak gyerekek, szülők és tanárok, elsősorban azért, hogy őrizzék a magyar hagyományokat, a zene, az éneklés, a népdalok közös nyelvén keresztül. Nekik már sikerült eljutni oda, ahová a Symphonia Alapítvány kezdeményezésével még csak most indul: igazi közösség lettek. Sok sikert az import ötletnek is! De ha valakinek mégsem maradna szabad hangszer, jusson eszébe Kodály, és nyugodtan gyújtson rá. Ne egy sima, még kevésbé egy füves cigire, inkább egy nótára…
Szabó-Kovács Patrícia
