Nagy kísértés, kis fantázia
Azok körében, akik pénzzel dolgoznak, időről időre előfordul, hogy könnyebbnek tűnik hozzányúlni a máséhoz, mint hónapról hónapra gürizni a minimálbérért, vagy mindegy, mennyiért. A médiumok erről mindig hírt adnak, egy darabig csámcsogunk rajta, aztán a következő esetig bőven elfelejtjük. Nem nagy ügyek. Sosem volt ilyen munkám, de nem mondhatom egyértelműen, hogy nem tudom megérteni őket. Ebben az országban látszólag mindenki szupererkölcsös, magaslatból ítél, nyugodtan számon kérhet bármit – a másikon. A saját magunk elszámoltatása már sokkal nehezebb ügy. Mert más lop, de én csak elveszem, ami jár, az ugye teljesen más…
Itt van ez a szerencsétlen postás, róla beszél a fél ország. Anyagi gondjai voltak, mint sok más embernek. Volt alkalma pénzhez jutni, mint sok más embernek. A legtöbben nem teszik meg. Ha úgy lenne, minden banki alkalmazott, pénztáros, akik nem saját maguknak termelik a profitot, potenciális bűnöző lenne. Másrészről a postás szakma maga is a veszélyeztetett munkakörök közé tartozik. Nem ritkán hallani arról, hogy – épp azért, mert pénzt hordanak maguknál – őket támadják meg olyan elkeseredett kispénzű emberek, akik másképp nem jutnak készpénz közelébe…
És mit tesz az ember, ha nagyobb összeghez jut, amit arra költ, amire csak akar?
Aki sok amerikai filmet néz, autóba ül, és elindul a nagyvilágba. Eddig stimmel a postás sztorija. A folytatáshoz viszont fantázia is kell. Strand, napszemüveg, szalmakalap. Ezek a tárgyak vajon pusztán a nem túl jól sikerült álca eszközei voltak? Vagy hirtelen keletkezett igény – a strand és a meleg – kielégítésére szolgáltak, egyszerűen szükség volt rájuk ott és akkor? Remélem. Mert ha nem, és ezek voltak azok a dolgok, amiket a férfi most engedhetett meg magának, és eddig csak vágyott rájuk, akkor nem elítélni kell, börtönbe zárni, hanem sajnálni. Hirtelen nem jut más szó eszembe, mint a lúzer… Emlékeztetőül: Ambrus, a viszkis annak idején sorozatos rablásaival – és hiába a Robin Hood párhuzam, a pénzt nem másokra költötte, nem szegényeknek vagy beteg gyerekeknek adományozta - valóságos népi hőssé, majd médiasztárrá avanzsált. Híres lett, könyvet írtak róla, jogdíjakat kapott. M. Sándor nem fog. Ő csak egyszer szedte össze a bátorságát, talán viszkit sem ivott hozzá, ő egyike annak a sok százezernek, aki nem tudja, mihez kezdjen az életével, a kis fizetésével, mi fog történni vele a következő reggelen.
Volt pár jó napja, egy izgalmas kalandja. Talán a legnagyobb. Talán bánni sem fogja, vagy egész hátralévő életében igen, amit tönkretett ezzel az egyetlen lépéssel. Nem kell felmenteni a felelősség alól, gyűjteni neki, vagy sztárolni. Leginkább tanulni lehet az ügyből, és nem azt, hogy ha lopunk, ne kicsiben csináljuk…
