Hol együnk egy jót? Ahol Anyukám mondta!

...éppen ilyen biztosan nincs még egy! Nem, nem azért ültünk autóba, hogy ebédeljünk egyet Encsen, és nem csupán ezért tettük meg az említett távot. De most, hogy megkóstoltuk a különös nevű Anyukám mondta étterem főztjét, megtennénk. Sőt, ha lesz lehetőségünk, meg is fogjuk! Nem átallunk családonként két-két gyereket sem magunkkal citálni, étteremben várakoztatni. Mert ez a hely más. Igényes, de nem puccos. Extra minőség, feszengés nélkül: igazán ritka kombináció! Senki nem szól a gyerekekre (rajtunk, túlszabályozó anyákon kívül), hogy ne hangoskodjanak. Nyugodtan fölállhatnak, odamehetnek az ablakhoz, nézelődhetnek, ez sem a többi vendéget, sem a pincéreket nem zavarja. Utóbbiakat valószínűleg azért, mert épp ennyire lazák, ami – arra következtetek – az imidzs része: a félhosszú hajú felszolgáló srác a szék támlájára támaszkodva, keresztbetett lábbal veszi föl a rendelést. Persze négy szülő négy gyerekkel variál jó darabig, de ez sem gond.

Rövid várakozás után végre kiderül, joggal olyan híres-e ez a hely, hogy az Amerikából hazalátogató rokonoknak is asztalt foglalnak ide: az alatt a rövid idő alatt, amit itthon töltenek, mindenképp teszteljék az itteni konyhát. És igen, már az első kanál levesnél kiderül: joggal. Csülkös bableves. Mondhatnám, hogy semmi különös, egy nagyon finom bableves, és kész. De ez valahogy mégis más, kicsit lágyabb ízek, valami magasabb szinten áll össze benne, olyan harmóniában, amitől enni tudnám körülbelül addig, amíg levegőt kapok. Erre persze nincs lehetőség, és különben is, érkezik a mangalica sültem grillezett zöldségekkel. Kösz, nem diétázom.

Minden épp olyan, amilyennek szeretem: a hús a rozénál egy leheletnyivel jobban átsütve, a répa, cékla, zöldbab, karfiol, brokkoli, hagyma egyáltalán nem nyers, de egy gondolatnyit még roppan, kifogástalan. Fűszerből a lehető legkevesebb került az ételre, annyi csak, amennyi a természetes ízeket legjobban kihozza az alapanyagokból. Bár már ez is épp elég lenne, ha már itt vagyunk, ki kell próbálnom az édességet. Sajttorta, azaz cheescake következik. Eddig azt hittem, szeretem. Itt, ebben a világvégi kis étteremben jövök rá, hogy imádom. Selymesen édes sütemény, mellette színben is passzoló, ízében telített-fanyar mangóöntet. Már az első falatnál tudom, életem egyik nagy döntése volt, hogy nem hagytam ki a desszertet. Pont az i-re, az ebéd megkoronázása, telitalálat.

Talán túlzásnak hangzik, de ezek a szavak jutnak eszembe, amikor a kétórás ebédet követően – amire ráadásul jóval kevesebbet költöttünk, amennyire számítottunk az étlap megpillantásakor – kilépünk az étterem ajtaján. Az sem zavar, hogy útban szállásunk felé talán szétmegy a futómű, mert akkora kátyúk vannak az úton, hogy a kettőből egysávnyi is alig járható. Az Encs és Gönc közötti szakaszon ezzel a meglepő élménnyel lehet gazdagabb a debreceni: nem a mi városunkban a legrosszabb a helyzet ezen a téren. És egy ilyen tökéletes ebéd után a boldogsághoz ez is épp elég.

Szabó-Kovács Patrícia