Debrecenben legyen ingyenes!
Ha megengedik, én tovább mennék a DK-s Varga Zoltán felháborodásán, aki ha zászlajára tűzi, ami régi törekvésem, akkor beállok a kommandója mögé, pártszimpátiától és mindenféle politikai ideológiától mentesen. Vonulok, Zoltán!
Nos, én azt szeretném, hogy Debrecen legyen ingyenes. A gyerek, meg a térd is. Ennek érdekében képes lennék lezárni az egész Piac utcát! Önzetlenül, a szent cél, a jövő nemzedék javára. Nincs hátsó szándék. Én tisztességesen kifizettem az orvosoknak, amit „kellett”, és már csak dacból sem kéne az ingyengyerek!
DK-s Zoltán városatyánk minap a klinikák körüli parkolási díjak kapcsán intézett heves kirohanást az önkormányzat vezető és gonosz ereje ellen: a fene azt a sok narancssárga stadionépítő luxusböszmét!
Jogos. De kevés, Zoltán. Olcsó lózungokkal ne érjük be!
A betegek ingyenes parkolása szerintem is legyen alanyi jog, feltéve, ha akkor az egészségeseké is az. Mert az egészség egészen kellemes, de ideiglenes állapot. Azt meg végképp ne feltételezzük, hogy csak a szegény lehet beteg. A gazdag beteget se diszkrimináljuk. A saját környezetem, a családom, a sors szembesített többször a tragikus, szörnyű, kegyetlen valósággal, hogy a rák például kifejezetten nem anyagi alapon válogat, de a szív és a hasnyálmirigy-gyulladás sem, és vannak még további gyilkos ötletei a kaszásnak.
Tehát ne csak a diagnosztizált betegekért és a hipochonderekért küzdjünk, tisztelt Varga képviselő, hanem az egészségesekért is, azaz a leendő betegekért, mert ők a jövő páciensei, magukban hordozzák a gént, vagy más szerencsétlenséget, és előbb-utóbb, így vagy úgy, kúrára szorulnak, s ha Isten is úgy akarja, meggyógyulnak. Higgyék el, az a legkevesebb, hogy némi parkolási pénzt kifizet az ember az önkormányzatnak a kemoterápiából jövet, vagy ha ki-kihagy a szívverés.
A szívsebészetet és az onkológiai osztályokat nem ismerem, a genetika (még) kegyes hozzám, de a Kenézy és a klinikák szülészetének környékén azért ismerősen mozgolódom. Ultrahang-, AFP- és terheléses vizsgálat, vagy a szülés, meg egyéb, a kismamákat és apákat egyaránt stresszelő műveleteken egészen közelről, az ágy mellől átestem, egyszer itt, egyszer ott, tehát (sajnos) van személyes élményem, némi rálátásom a magyar egészségügy ezen területére a cívisvárosban, a Bartóktól a Nagyerdőig.
Varga Zoltánnal és minden debreceni követőjével közlöm, hogy financiális szempontból sokkal érzékenyebben érintett – én már csak ilyen anyagias vagyok – a sok pénzes boríték, mint a parkolási cetlik, és sok-sok barátot, ismerőst fel tudok sorakoztatni mögém, aki hasonlóképpen érezte ugyanezt valamelyik debreceni egészségügyi intézmény kötelezően előírt látogatása kapcsán. Friss élmény is van! Egyikük egy hete fizetett ki 70 ezret a kislányáért. A szülőszoba küszöbén. Most boldog a lelkem, majd később fog neki fájni, ha kijózanodik, bár jegyezzük meg: áron alul megúszta. Régóta már csak alibizünk a kispályás sörfocin, mert rettegünk attól, hogy mennyibe kerül egy térdszalag-szakadás. Gyakran mesélik a futballista sporttársaink. Mire én: Istenem, inkább még egy gyerek, azt olcsóbban megúszom! Amikor a komoly betegséggel küzdő barátunk közölte, hogy mennyit húztak le róla (illetve szüleiről) néhány műtétért, akkor ott közfelkiáltással inkább a halált választottuk. Mert annyi pénz híján mást nem is választhattunk.
A betegség Debrecenben nem a parkolási díj miatt drága, és végképp nem a stadion miatt. Csak hát stadionozni mindig könnyű és olcsó.
Cs. Bereczki Attila
