Némó kapitány kérdése

Kilencéves kisfiamnak nemrégiben elpusztult a díszhala, amit egyik osztálytársától kapott születésnapjára. Nagyon szerette, bár korábban volt már neki másik kettő, de azok nem álltak olyan közel a szívéhez, mint „Némó kapitány”. Némó díszes harci hal volt, nem lehetett társat tenni mellé, mert megtépték volna egymást. Így hát egyedül úszkált a gömbölyű akváriumban, és ha olykor odahajoltunk hozzá, gyorsabban kezdett bújócskázni a díszek között - mintha vidámabbá vált volna. Lehet, hogy semmi ilyenről nem volt szó, de talán a fiam éppen ezt a különös játékszerűséget kedvelte a halacskájában. Aztán egy este oldalára billenve az üvegedény alján látta meg fiam Némót. A döbbenet kiáltása után Marci bevonult a szobájába, és órákon keresztül némán játszott magában. Nem kért, nem szólt, volt már hasonló, tehát tudtuk, nagyon bántja valami, de „férfiasan” nem panaszkodik. Aztán este az ágyban elsírta magát: miért éppen az ő hala pusztult el? Miért akarta ezt az Isten? Miért akart neki rosszat?
Nem tudtunk hirtelen mit mondani, csak magyarázkodtunk idétlenül, hogy bizonyára valamit tanítani akar a Jóisten, majd egyszer rájövünk, és vigasztaltuk, hogy majd lesz másik hala. Arról persze ő nem akart hallani, mert még egy olyan, mint Némó, soha nem lesz.
Másnap iskolába menet összefutottunk a hittan tanárával, akinek rögtön elmondta a tragédiát. Ervin atya pedig széttárta a kezét: Isten adta, Isten elvette. Igazából ez sem volt magyarázat számunkra, csak a megtörténtek tudomásul vételéét sugallta.
A napok múlása már enyhítette Marci bánatát, és mi sem foglalkoztunk annyira a kérdés megválaszolásával, amikor egy egyetemi tanár ismerősöm mesélt az életéről. Sok évvel ezelőtt elveszítette legkisebb leányát, aki akkor huszonhárom éves volt. Nem tudta a család elfogadni a tragédiát, és a tanár úr is lázadt az Isten ellen: miért éppen az ő lánya, miért éppen vele történt mindez. Feldolgozhatatlan kérdésként hurcolta magában a fájdalmat, míg egy napon súlyos, életveszélyes állapotban vitték a kórházba. Hajszálon múlott az élete, az orvosok napokig küzdöttek a megmaradásáért. Aztán amikor felépült, orvosai azt mondták, köszönd a felépülésedet a génjeidnek. Erre a tanár azt mondta, köszönöm a génjeimnek, de inkább az Úristennek köszönöm. Mert figyelmeztetett engem az Úristen arra, hogy a lázadozásnak nincs értelme. Az életet az Isten adja, ő is veszi el. Az embernek ezt tudomásul kell venni.
Azóta a tanár megnyugodva él, én pedig rájöttem, hogy bizonyos kérdéseket nem szabad, nem lehet feltenni az Istennek. Úgysem kapunk rá választ, lelkünk nyugalmáért tudomásul kell vennünk a tényeket. Ha figyelünk, idővel úgyis rájövünk a lényegre, valami tanításra. Akit nagyon tisztelünk, azoknak bizonyos kérdéseket soha nem teszünk fel. Kérdezzük-e, kérdezhetjük-e idős édesanyánkat bármiről, bármilyen témában? Hát persze, hogy nem. És nem is kérdőjelezzük meg ezt az utat. Nem kételkedünk ennek helyességében. Már csak azért sem, mert ahogy tartják: a kételkedés az ördög útja. Most pedig egyáltalán nem róla van szó.

Barna Attila 
barna.attila@civishir.hu