Önkéntes terápia
Összejönnek ma az önkéntesek Balmazújvárosban. A leendők azért, hogy meghallgassák, a már most is azok pedig azért, hogy elmondják, mi a jó ebben a munkában.
Én is voltam önkéntes – a Terápiás Házban. Ennek a fajta elfoglaltságnak akkor van értelme, ha belülről jön, lélekből fakad a segíteni vágyás, velünk született az empátia. Na én nem ilyen voltam. Amikor elmentem az egyesület irodájába, hogy kiválasszak magamnak valamilyen foglalatosságot, már egy éve kerestem munkát. Eddigre már mögöttem volt a biztosítási ügynökösködés, amit – miután inkább lebeszéltem az embereket bármilyen szerződéskötésről, ahelyett, hogy rájuk tukmáltam volna – rövid úton abbahagytam. Sőt eddigre túljutottam a bulvársajtóskodás embert próbáló hónapjain is, holott azt hittem, ha újságírásról van szó, nekem bármi jöhet. Hát nem! Az egy év alatt legalább 86 helyre adtam be a pályázatomat, előszedtem az angol mellett az orosz nyelvvizsgámat és a nagy fokú kreativitásomat is, de hiába. Tanárnak nem kellettem – pályakezdőnek öreg voltam, gyakorlatot meg nem szereztem –, az egyetlen szóba jöhetett szerkesztői állásnál pedig olyan mértékű informatikai ismereteket vártak (volna) el tőlem, amihez már külön diploma kellett.
Szóval egy ismerősöm mondta, hogy van önkéntes munkalehetőség is. Ennek az az (egyik) előnye, hogy ha kitartóan és elég sokáig csinálom, akkor üresedés esetén megörökölhetem az állást, hiszen addigra már bedolgozom oda magam. Persze azt nem lehet tudni, lesz-e üresedés, s ha igen, mikor. Elmentem hát az irodába, ahol sokféle lehetőséget kínáltak. Teaosztás esténként a hajléktalanoknak, idős emberek otthoni ápolása, látogatása, különböző adminisztrációs feladatok. Utóbbit választottam. A munkavégzés ideje, mennyisége megegyezés tárgya volt, a helye pedig a Terápiás Ház.
Nagyon rendesek voltak velem ott. Naponta mentem, 2-3 órát rakosgattam a számlákat, néha ebédet is kaptam. A lakókkal nem nagyon hozott össze a dolgom, de ha mégis, a látványuk feszélyezett. Elmeszociális otthon, pszichiátriai kezeltek – ha valami távol áll tőlem, akkor ez biztos. Nem értettem, mit keresek ott, miért választottam pont őket, miért akarok önkénteskedni, amikor semmi közöm nincs se ehhez a közeghez, se ahhoz a munkához. Az az egy tartotta bennem a lelket, hogy tudtam: pár hónap múlva az a munkatárs, aki mellé beosztottak, nyugdíjba megy. Épp csak azt nem tudtam, hogy bírom ki addig… Szerencsére nem kellett sokáig kínlódnom. Az egyik álláshirdetésre beadott jelentkezésem végre megtetszett valakinek, teljes állást és fizetést kínáltak. Azonnal elfogadtam, boldogan, megkönnyebbülten. Az ingyen végzett, s számomra pusztán feladattudat-tápláló önkénteskedésnek pedig ezzel vége lett.
Nem voltam jó önkéntes. A segítő szándékom nem belülről fakadt, nem zsigerből jött – a körülmények lökdöstek oda. Azóta se voltam a Terápiás Házban.
B. Gergely Krisztina
b.gergely.krisztina@civishir.hu
