Levegőt!

Ravasz egy fickó volt ez a III. Richárd! Állítólag tudta azt, amit még az orvosok se: hogy az eper allergiát, vagyis csalánkiütéseket okoz nála. A betegségét pedig jól kihasználta, ha ugyanis valakit boszorkányságért vagy mérgezését el akart tetetni láb alól, célirányosan kiütéseket provokált a testén – vagyis epret evett –, s már meg is volt az ürügy.

Néha én is szívesen vesztőhelyre küldenék egy-két embert azok közül, akik az allergiások kínjait kihasználva jutnak rengeteg pénzhez. A szőnyeggyártókat például, akik azt mondják az egyik „speciálisnak” kikiáltott termékükre: ezt vedd meg, ez garantáltan nem okoz tüneteket, még a szoba környékéről is elűzi az atkákat, olyan szuper anyagból van. És persze olyan rohadt drága, mégis célt érnek, a cucc meg van véve.

A tüsszögés és taknyolás azonban furcsamód nem múlik el a szőnyeg segedelmével, tehát kiegészítő csodaszerre van szükség. Irány a patika, óriási a választék! Kisgyerekeknek és várandósoknak valami enyhébb orrpucoló kell. Van? Hogyne volna, tengervíz palackba zárva, ezerötszáz forint, egyenesen az Adriáról. Ez csak jó lehet, gondolja a meggyötört légutakkal megátkozott beteg, kéri szépen, a tenger az sós és szép és jó, csak segíthet. Aztán hazaérve rögtön kipróbálja, befújja, ahova kell, és eltátja a száját. Egyrészt, mert az orrán továbbra sem kap levegőt, másrészt mert csodálkozik: hogyhogy ez se segít? Pedig olyan meggyőzően mondta a patikus, hogy ez tuti jó lesz majd.

Sokféle „csodaszer”  van

Nem baj, vannak még lehetőségek... Például a sópipa, az garantált, hatása felér a barlangéval is – hallja, olvassa mindenhol az ember. Vesz hát szegény (asztmássá fajult) allergiás egyet, 5400 forintért, és örül. Reménykedik, még mindig bízik. Azt mondta az eladó, ha ezt naponta 15-20 percig használja, olyan eredményt ér el, mintha rendszeresen menne sókamrába. Gyereknek, szülőnek, nőnek és férfinak egyaránt jó, egyszerűen kezelhető, kulturált. Mindez igaz is, csak éppen kerámiából van, és amikor a gyerek éjszaka akart könnyíteni a légzésén, leejtette a kőre. Ripityára tört, annyi lett neki, pipa legfeljebb már csak a szintén fulladozó anya lehet a szülői házban.

Ekkor már, vég(ső) kimerültségünkben az illóolaj és a spré következik (ezerháromszáz forint darabja). A helybéli gyógyszerész felesküdött a citromfűre, szerinte ez megszünteti a nehézlégzést, és az orrodat is „tisztíccsa”. Szerinte. Mert szerintem viszont elég átható, hogy ne mondjam büdös szaga van, ami pedig a hatékonyságát illeti, hagy kívánnivalót maga után. A spré, ami eukaliptuszos-mentolos, már sokkal kellemesebb illatot kölcsönöz a szobának – ezt mondták ugyanis a látogatóba érkezett, nem allergiás vendégek. Az is valami, ha ők érzik!

Ám akinek továbbra is el van dugulva az orra, el van záródva a hörgője, éjjelente megküzd minden egyes levegővételért, és magyarázkodik, hogy ez nem nátha vagy megfázás, hanem életre szóló takonypócság, az bizony irigykedve gondol III. Richárdra. Akinek legalább megvolt az a rafinériája, hogy az eperallergiáját a személyes bosszúvágyának kielégítésére fordítsa.

Nekünk, maiaknak, nem királyoknak marad a verbális átok: egye meg a fene az augusztust meg vele együtt az összes pénzhajhász gyártót. Majd csak eljön a fagyos novemberi (ingyen)levegő, és mi végre fellélegezhetünk.