Édes élet
Azon kívül, hogy egy liter limonádéba négy kanállal teszek, a kakaóba, teába pedig csészénként és gyerekenként változó mennyiségben, nem sok kapcsolatom volt a cukorral. Csak azt tudtam róla mindig is, hogy gyorsan fogy.
Meg azt, hogy a Lidiben általában 189-ért vettem, legtöbbször tízet egyszerre. Az árakat egyébként nem különösebben szoktam figyelni, nem tartozom az akciós prospektusokat böngésző, húsz forintra is rácuppanó vásárlók közé. Ha tehát a cukor mégsem 189 forint volt, hanem 219, akkor is vettem belőle tízet, mert kellett. És kész.
De azért ez a 349 forintos (és még ki tudja, mennyi lesz) magasság már engem is felzaklatott. Erre már talán illene mondani valami okosat, egy olyat, ami legalább akkorát szól, mint Pokorni voltminiszter úr okfejtése a bálnatenyésztő szakra járó magyar egyetemistákról meg az ő szükségességükről. Valami velőset arról, hogy ezt is a szocialisták cseszték el, miattuk mérik a cukrot most aranyárban, hogy mondana le már mindegyik (a levegővételről) végre, ugyebár. Vagy arról, hogy ez bizony a nagy világgazdasági válság része, a brazíliai aszály és az ausztrál árvíz következménye, nyilván.
Az kétségtelen, hogy az utóbbi két természeti csapás közrejátszott a mai 340 forintos kilónkénti cukorárak kialakulásában. 2009-ben és 10-ben ugyanis a cukorrépát és -nádat termelő régiók egy részében (például Brazíliában) a rendkívül száraz időjárás, míg máshol a túl sok eső, vagy (Ausztráliában) az árvíz sújtotta a termelést. Csökkent a mennyiség, s így az addigi 250-300 dolláros tonnánkénti ár csaknem 800-ra emelkedett. Mindezek előzménye egyébként az volt, hogy az Európai Unió 2005-ben megelégelte az addigi belső termelés mennyiségét, s úgy döntött, csökkenti azt. Ezzel a lépéssel piacot nyitott a fejletlen országok olcsó nádcukrának (és végleg tönkretette a hazai „cukrosokat”), csak arra nem számított, ami pedig végül bekövetkezett: hogy az importált mennyiség jóval elmaradt a kívánatostól. Az EU-énál ugyanis sokkal jobb árat adtak az importőröknek a cukorért a világpiacon…
A belső termelés meghurcolása természetszerűleg hozta magával azt, hogy a Magyarországon pedig példátlanul jól működő cukorgyárakat szép lassan bezárták. Valaha hazánkban 12 gyár ontotta a cukrot, adott munkát több ezer embernek – Hajdú-Biharban 12 ezer hektáron termeltek cukorrépát, 2006-ig Kabán volt a gyártás központja, mintegy 200 dolgozóval –, ám ezeket végül bezárták. (Tegyük hozzá: Brüsszel bőséges kárpótlást fizetett a pórul járt „cukrászoknak”. Na de hát akkor is…) Ma mindössze egy cég termel itthon kristálycukrot: a kaposvári székhelyű Magyar Cukor Zrt. Az uniós kvótája alapján azonban ez a gyár mindössze 105 ezer tonnát adhat el a saját hazájában, ami a magyar összcukor-fogyasztásnak csupán a harmada – a többit exportálnunk kell. 200 ezer tonnát tehát külföldről veszünk, meg behozunk, csencselünk, bespájzolunk, ki-ki lehetősége és vérmérséklete szerint. Romániában állítólag nagy mennyiségben érdemes venni, de az osztrák határszélen élő háziasszonyok akár egy kosárral a kezükben is átruccannak a 200-250 forint körüli cukorért a sógorokhoz. Azok meg röhögnek – naná, hogy rajtunk.
Hiszen csak a magyarból válhat akkora lúzer, hogy (alkalmazkodva a brazil aszályhoz, az ausztrál özönvízhez meg a világpiaci árakhoz) az osztrákok, horvátok, románok vagy szlovének boltjából kelljen beszereznie a magyar konyhában nélkülözhetetlen kristálycukrot – jó áron.
Messze még az édes élet, na!
B. Gergely Krisztina
