Eláll a lélegzet a Top Gun: Mavericktől

Nem vagyok Top Gun-rajongó. A második részre készülve újranéztem az évekkel előtte látott elsőt, és jobb hatással volt rám, mint először, de újra rá kellett jönnöm, hogy nem az én mozim. Ellenben a másodikkal, amely minden várakozásomat felülmúlta, és amely egy kiváló akciófilm lett.

A Top Gun: Maverickben Pete „Maverick” Mitchell századost (akit az első részhez hasonlóan az elnyűhetetlen Tom Cruise alakít) felkérik, hogy mint oktató térjen vissza az elit pilótákat foglalkoztató Top Gunhoz. Maverick vonakodva vállalja a fiatal pilóták oktatását, ugyanis ott van köztük az első részben elhunyt barátjának, Goose-nak (Anthony Edwards) a fia, Bradley 'Rooster' Bradshaw (Miles Teller). Mavericket azóta is lelkiismeret-furdalás gyötri, de végül vállalja a pilóták felkészítését a szinte öngyilkossággal felérő küldetésre.

Az első rész az akkoriban trendivé váló videóklip-esztétika egyik ékköve: sok és gyors vágás, lassítások, harsány és élénk színek jellemzik, valamint tele van remek zenékkel – Tony Scott rendezőnek ez a stílus a későbbiekben egyértelműen a védjegye lett, és végig érezni a Top Gunon a keze nyomát. Ehhez jön hozzá az első film erős patriotizmusa, a szentimentális hangvétel, valamint a túltolt macsóskodás. Nem csoda, hogy a film után megugrott a pilóták jelentkezésének aránya.

A Top Gun egyértelműen magán hordozza az 1980-as évek stílusát; igazi korszaklenyomat. Az új rész ezzel szemben visszavesz az első harsányságából, és sokkal erőteljesebben épít magára a történetre. Teszi mindezt úgy, hogy számos ponton megidézi azt.

A megidézést szó szerint kell venni: a film intrója, valamint két-három emlékezetes jelenete szinte egy az egyben ott van benne, valamint Maverick ugyanazt a dzsekit és motort hajtja még mindig, mint több mint 30 éve. Ezek apróságok, túl lehet rajtuk lépni, mégis érezni, hogy itt felszáll a nosztalgiavonatra a film.

De szerencsére a film innentől mindent „kijavít”, amit az elsőben hibának érezhettünk. A Top Gun: Maverick egyik erőssége a története és a cselekményvezetése. Már a legelején tisztázódik, milyen szerepet szánnak Mavericknek, és mi lesz a küldetése a pilótáknak.

Ennek megfelelően a narratíva úgy épül fel, hogy mindent tudunk a misszióról, végigkövetjük a gyakorlatokat, megismerjük a figuráinkat, és remek érzékkel vezetnek be a küldetésbe. A film ezzel éri el, hogy – az elsőtől eltérően – itt érezzük a tétet, átéljük a repülésnek és magának a küldetésnek a veszélyét.

Joseph Kosinski rendezőt dicséri az alkotás felépítése, aki vérbeli akciófilmet készített. A Top Gun: Maverick hiába kiszámítható a legtöbb ponton, hiába építkezik a hollywoodi sablonok szerint, végig patikamérlegen kiszámolt benne minden, és ízléses a tálalása. Kosinski lefarag azokból az elemekből, amelyeket az első filmben láttunk: itt is van hősködés és megy a szájkarate, de nem túlzóan; előjön a szerelmi szál, azonban végig földhözragadt; jellemzi humor is az alkotást, de nem erőltetetten.

Ezen kívül érdemes megjegyezni, hogy a film fő érzelmi vonulatát adó, Maverick és Rooster között húzódó, lelkiismereti és haragos konfliktus végig visszafogott, nincs előtérbe tolva, de végig érezni a levegőben. Mindezek mellett jól épülnek a karakterek, személyiséget kapnak, megjegyezhetők, amely rendkívül fontos, hiszen a Top Gun: Maverick egyik különlegessége, hogy itt – a verseny mellett persze – a csapatösszhang kialakulása a tét.

Akciófilmként kiemelkedő az alkotás, hiszen a tét folyamatos éreztetése miatt az akciók akkor is feszültek, amikor tudjuk, csak gyakorlatról van szó. De nem csak ebből a szempontból, esztétikailag is kifogástalanok a jelenetek: remekül vágottak, izgalmasak és ami a legfontosabb: végig követhetők a vásznon látott események. 

A Top Gun: Maverick azért is különleges, mert talán ez az első film, amiben Tom Cruise a figuráján keresztül elismeri, hogy öregszik – erre több poén is épül. Valljuk be, eddig ilyennek ismertük a filmsztárt, sokkal inkább önteltnek, magamutogatónak például azért is, mert kaszkadőr – és veszélyérzet – nélkül forgat, csak azért, hogy megmutattassa, számára semmi sem lehetetlen.

Tom Cruise legyen ilyen vagy olyan, egyvalamit el kell ismerni: elképesztően profi filmes. Ebben az alkotásban pedig az érzelmes jelenetekben is jó, és bizony, több jelenetben jelzésértékűen átadja a helyet a fiataloknak. Persze, ez ne tévesszen meg senkit: ez egy Tom Cruise-film, amiben még mindig ő a főszereplő. Mellette a Goose fiát, Bradley 'Rooster' Bradshaw-t alakító Miles Teller is jó, de kiválóan alakít Jennifer Connelly és Glen Powell is.

A Top Gun: Maverick unikális darabnak tekinthető, hiszen hiába folytatás, mégis önálló filmként is nagyszerűen megállja a helyét. Igazi, profi hollywoodi mű, minőségi rendezéssel, igényes forgatókönnyvel, fantasztikus akciójelenetekkel. Ezek mellett újfent bizonyítja, hogy Tom Cruise napjaink talán utolsó valódi filmsztárja.

Gaál Csaba