Nem vagyunk halhatatlanok, sem mindenhatók

Az unoka című film előzetese láttán rögtön az az ember érzése, hogy itt van egy újabb magyar film, amit érdemes megnézni, amire érdemes odaszánni közel két órát, és valahogy ugyanezt érzi az ember a film végén is.

 A történet táncoló, vigadó nyugdíjasokkal kezdődik, akik láthatóan élvezik az életet itthon, Magyarországon. Ha pedig úgy igazán belegondolunk (hagy is erre időt a film egyébként), ez lenne az a bizonyos vágyott nyugdíjas élet, amikor minden gond leszakad a vállunkról, amit a munka tett ránk a hosszú évek során. Azt csinálhatjuk, amihez kedvünk van, amit szeretünk. Idővel azonban ebből a vágyottból belecsöppenünk a mai zajos, rohanó, énközpontú világba, amit leginkább a fiatalok hoznak elő a filmben (is). Ez pedig azért fontos, mert a két szálon futó történetben ott marad a másik véglet is, a nagypapa, aki bármit megtenne az unokájáért. Jordán Tamás (a nagypapa szerepében) a lelkén viseli Rudi sorsát, aki a sztori alapján az idős ember egyetlen unokája. Erre fizet rá az öregúr, méghozzá szó szerint. Kihasználják, becsapják, tönkreteszik.

Az unokázós csalók világa úszik be a képbe, amire ekkorra már egy ideje számít az ember. Ugyanaz a módszerük többféle előadásban, de hiába a figyelmeztetések végeláthatatlan sora, sokan beveszik a trükköt. Ki ne tenné egy óvatlan pillanatban, ha a családjáról van szó?! Pedig a legtöbben azt állítják, őket biztos nem tudnák átverni. A középpontban a hazugság, egy óra, a rendőrség tehetetlensége és az önbíráskodás áll.

Deák Kristóf, a film rendezője – aki ugyan az Énekelj című rövidfilmmel Oscar-díjas, de ez az első nagyobb lélegzetvételű alkotása – zseniálisan fűzi össze a szálakat adott ponton, jól érzett rá, hogy mikor kell az "akkor és most" elvét tökéletesre hegyezni. Huzamosabb ideig ül az ember feszülten, csak a film jól szövődő eseményeire koncentrálva, hogy megtörténik-e a várva várt momentum: összecsapnak-e az egymással az érdekekben szemben álló felek, megtörténik-e a dráma. A dráma ugyan megtörténik, de nem úgy, ahogy azt várnánk, jön a csavar, a furfangosság, valljuk be, ez kell is ide, hiszen eddig a pontig eléggé kiszámítható volt minden. Pogány Judit csendje pedig ismét tökéletessé teszi a dráma fokozását, ahogy már oly sok filmben, színdarabban. A jellemfejlődés az általa alakított nagymamánál ugyanúgy végbemegy, ahogy a főhőst játszó Blahó Gergely esetében. Egy szelíd, szolid call centeres fiúból olyan felnőtt lesz, aki tűzbe menne szeretteiért és az elveiért. A nagymama kapcsán pedig kiderül, hogy van egy pont, ami után már nem érdemes küzdeni olyan valakiért, aki hazudni jár haza, még akkor sem, ha az vér szerinti rokonunk, és tiszta szívünkből szeretjük. Rájövünk arra is, el kell fogadni, hogy öregszünk, és el kell fogadni, hogy nem tudunk mindent megoldani, nem vagyunk halhatatlanok, sem mindenhatók.

Deák Kristóf túl sok mindent akart elmondani egy sztoriban; a hidegvérű bosszú talán kicsit túlzás ebben a tekintetben, ráadásul a magyar nyugdíjasokat sem tudnánk elképzelni tömegével, puskával a kezükben – egy-egy rész túl groteszkre sikeredett. Összességében viszont a film által érthetőbbé és emberközelibbé vált az a bizonyos unokázós csalás és az önbíráskodás veszélye is – valójában pedig talán csak ennyi lehetett a forgatókönyv írójának is a célja.

Palánki István