Hiába a sztárparádé, felejthető lett A Gucci-ház

Már a mozikban Ridley Scott idei második rendezése, A Gucci-ház (House of Gucci, 2021). A brit rendező 84 éves kora ellenére nem lassít, Az utolsó párbaj (The Last Duel, 2021) után a híres divatmárka mögött álló család közegébe enged bepillantást.

A történet szerint az apja fuvarozócégénél dolgozó Patrizia Reggiani (Lady Gaga) egy házibulin megismerkedik Maurizio Guccival (Adam Driver), akivel szerelembe esnek, és összeházasodnak. A fiatal férfi jogot tanul, és szeretne távol maradni családjától, Patrizia azonban szorgalmazza, hogy folyjon bele jobban a családi ügyletekbe. Ebben Aldo Gucci (Al Pacino) lesz segítségükre, aki bevezeti a fiatalokat a fényűzés világába.

A Gucci-ház igaz történet alapján, Sara Gay Forden, A Gucci-ház – Igaz történet gyilkosságról, őrületről, csillogásról és kapzsiságról című regényéből készült. Furcsa, hogy nem filmesítették meg hamarabb, hiszen a gazdagság mögötti romlottság, a hírnévvel járó hátulütők és bulvárba illő esetek Hollywoodban mindig is gyakori témák voltak. Ráadásul ebben az esetben egy gyilkosság is borzolja a kedélyeket, de ne menjünk a dolgok elébe!

Fontosabb, hogy Ridley Scott mit hozott ki ebből az alapanyagból. Nem sok újat, viszont ettől függetlenül, amit vállalt, azt legalább végigvitte. Mint említettem, a téma önmagában elég erős, emellett adott egy sztárgárda, akik közül többen kisujjból hoznak egy szerepet. Csakhogy egy ilyen típusú film kapcsán könnyen érezheti azt a rendező, hogy ehhez neki sok mindent már nem kell hozzátenni, a téma és a sztárok eladják az egész koncepciót. A Gucci-házban ez egyértelműen tettenérhető.

Ridley Scott mintha egy kicsit megfáradt volna az Az utolsó párbaj készítése után, mert itt sok esetben hiányokkal, túlhúzásokkal tarkított alkotást tett le az asztalra. A filmnek felvezetése nem rossz, viszont amikor elindul Maurizio Gucci reintegrálása a családba, nagyon elvész a fókusz. A jelenetek mintha nem szervesen követnék egymást: egyik témából hirtelen csapnak át a másikba. Nem sikerül igazán megtalálni, hogy Patrizia egymagában vagy a család összes fontos tagja van a középpontban.

Nagyjából az összes karakterről elmondható, hogy valami hibádzik megmutatásukban. Maurizio apja, Rodolfo Gucci (Jeremy Irons) epizódszerepet kap, a gyilkosságban közvetett szerepet vállaló Pina Auriemma (Salma Hayek) még annyit sem. Aldo Guccinak és Paolo Guccinak (Jared Leto) több tér jut, viszont nem sikerül igazán elmélyíteni a kapcsolatukat, sőt, az elején elhangzott mondat tér vissza apa és fia utolsó jeleneténél, így igazából a megismert alapfelállás nem is változik köztük. Azonban nemcsak karakterológiai szempontból hiányos a film, hanem a cselekményben is.

A filmet elnézve, a készítők magnak Patrizia és Maurizio kapcsolatát tekintették, azonban a fentiek fényében csapong ennek bemutatása. Például viszonyukban hirtelen változás áll be, emellett mindkettejük “kibontása" elnagyolt, bár apróságokkal és a színészek játékával sikerül menteni a szituáción valamit.

Ott van azonban a probléma a cselekménnyel kapcsolatban, miszerint nem igazán derül ki, Ridley Scott miről szeretett volna filmet készíteni. A hatalom, a vagyon megrészegítő erejéről, a csillogás mögötti romlottságról, ocsmányságokról? Egy feltörekvő, áskálódó nőről? Mert valahol minden ott van ebben A Gucci-házban, csak semmi sincs rendesen kidolgozva, és ugyanez a baj figurákkal is. Érdemes kiemelni, hogy gyakorlatilag felvezetés nélkül és gyorsan lerendezi a film magát a gyilkosságot, holott talán ennek kellett volna a csúcspontnak lennie.

Nemcsak a fókusz hiánya a baj, hanem Ridley Scott középszerű rendezése. Rengeteg jelenet mutatja meg a felszínes csillogást, de ez mintha mind csak időhúzás lenne. A valódi tét, a feszültség hiányzik a film első feléből, mintha csak kötelezően akarta volna letudni.

A fentiek fényében furcsának tűnhet, de A Gucci-ház mégis szórakoztató és nézhető alkotás. Filmes szempontból például főleg a második fele, amikor a konfrontációk kiéleződnek, igencsak korrektté válik A Gucci-ház – mintha nagyjából megtalálta volna, hogy mit szeretne elmondani. Ennek köszönhetően, ha kissé fogcsikorgatva is, de tud működni az egész, mert a cselekményvezetés pörög, tehát unalmassá nem válik egy percre sem, bár Ridley Scott teletette a korra jellemző zenékkel filmjét, ami meglehetősen idegesítő trend Hollywoodban.

Én – más kritikákkal ellentétben – pozitívnak ítélem a színészi alakításokat. Lady Gaga például láthatóan odatette magát, és a Csillag születik (A Star Is Born, 2018) számomra nem hihető alakítása után most egy testhezállóbb szerepben lubickol. Jól kapja el figurájának lényegét, ha kell, harsány, de az érzelmes jelenetei is működnek. Mellette Adam Driver szintén magabiztos alakítást ad elő, ha a cselekmény nem, ő maga jól tudja érzékeltetni figurája változását. Al Pacinót mindig jó látni – hihetetlen, hogy 81 évesen is milyen energikusan képes uralni a vásznat. Jeremy Irons kis szerepben, de annál emlékezetesebben van jelen. Jared Leto pedig nagyon irritáló ripacs színész, ráadásul itt már-már karikatúraszerűen játszik, mégis amikor nagyon rövid időre nem ezt teszi, akkor ő is jó.

A Gucci-ház tipikusan az az alkotás, amit egyszer meg lehet nézni, lehet róla és a benne megjelenő témákról és figurákról vitázni. Ennek ellenére jóval több volt ebben az alapanyagban, mint amit végül Ridley Scott kihozott belőle.

Gaál Csaba