Önmagában a halál nem ok a tiszteletre
Amikor 2015 januárjában a Kouachi fivérek gyakorlatilag kivégezték a Charlie Hebdo szerkesztőségét, a globális mozgalomból kihátrálva, egy törtpillanatra sem jutott eszembe, hogy „Charlie én vagyok”. A tizenkét halott az persze tizenkét halott, mégis úgy véltem, hogy talán mégsem kellene ilyen mértékben szolidaritást vállalni a kétes értékeket valló szerkesztőséggel. Nem krónikus felsőbbrendűségi komplexusról árulkodik az a nyugati cinizmus, amely szerint Mohamed gúnyolása rendben van, Jézusé pedig állandó program lehet, a keresztények úgyis kétezer éve napirenden tartják a megbocsátást, hát akkor hadd gyakorolják? Az inkriminált kiadványban megjelent rajzok engem csak megerősítettek abban, hogy az ízléstelenséggel soha, semmilyen megfontolásból nem kell azonosulni. S bár a szerkesztőség tagjai rút halállal haltak szegények mind a tizenketten, mert a bosszú nem kegyelmezett nekik, ettől még nem kellene meghirdetni az arányérzéküket elvesztett, alantas ösztönökre alapozó karikaturistákhoz való hasonlósági programot; ezen elég nagy alapossággal össze is marakodtunk Bereczki kollégával írásban és sörbe fojtott szitkokkal vegyítve.
Mindenkit sajnálat illet, akinek erőszakkal elveszik az életét, de önmagában a halál nem ok a tiszteletre.
Akit életében nem tiszteltem, azt halálában sem fogom. Miközben persze magától értetődik, hogy zsoldja ezeknek az embereknek nem lehet a halál, hiszen ha az ízléstelenségért kivégzés járna, fél Európa lakatlan területté válna. A píszínek talán igen, de a korrektségnek már nem felel meg, hogy tiszteld az én cinizmusomat, én meg belerúgok a te prófétádba. Kiábrándító, hogy a sulykolt „másság” már-már vakságot követelő tisztelete tud társulni nemzetiségi, a szexuális orientáció szerinti és minden egyéb jellegű kisebbséggel, vonatkozhat bőrszínre is, de furcsamód sosem társul a más hiten lévő tiszteletével, pedig annak komoly hozadéka lenne. A német ZDF-es kabaréban egy fiatalember, bizonyos Jan Böhmermann humorista elhitte, hogy a globális szarkazmus jegyében bármin lehet gúnyolódni, meg alighanem elege is volt az Erdogan török elnök előtti hajbókolásból (utóbbiban sokan egyetértenek vele). Bizonyára azt gondolta, hogy mivel ő végül is nem a Bundestagban szónokol, hanem egy kabaréban, viccesnek kell lennie, elengedheti magát. Előadta az azóta szép pályát befutott, végtelenül ízléstelen versikét Erdogan és a kecskék fantáziadús kontaktusáról, számítva arra, hogy a nézőközönség majd dől a röhögéstől. Nyilván azt gondolta, minél gátlástalanabb, annál bátrabbnak számít az ízléstelenségben naponta kérgesre edzett közönség előtt. Tévedett. Böhmermann úr elfelejtkezett a nagypolitikáról. Elfelejtette, hogy Európa a saját tehetetlensége miatt most éppen a nyugati sajtóban gyakran „szultánnak” nevezett Erdogan előtt vonaglik (ha kell, még mekegni is fog), nehogy Törökország a kontinensre eresszen a behívott másfél mellé még egymillió migránst, amibe már belebukhat a német kancellár. Lám, ilyen a német vendégszeretet: hol hív, hol küld, hol pedig cserélget.
A kettős mércétől kínlódó mainstream média ugyancsak nehezen emészti a Brexit utáni harci állapotokat, azon túl persze, hogy a kilépés mellett szavazókat a mucsai, értelmi fogyatékos vidéki bunkók táborába igyekszik terelni, a maradni vágyók pedig a jövő mérnökei, a megrablott jövőjű tanult fiatalok, akiknek derékba törték reményeiket.
Ami pedig Amerikát illeti – hogy a halálhoz visszakanyarodjunk – az elnökjelölteken kívül (a helyzet pillanatnyilag olyan, mintha nekünk Gyurcsány vagy Vadai Ágnes mellett kellene letenni a voksunkat) most mindenki a gyorsreagálású rendőröket utálja, még a pillanatnyi álgyász révületében is, amiért azok sorra agyonlövik az igazoltatott, rendszerint fekete, jámbor állampolgárokat. Illetve már megint elfeledkeztünk a korrektségről, Amerikában köztudomásúlag nincsenek feketék, sőt már afroamerikaiak sem. Amerikában pillanatnyilag ezeket afrikai-amerikaiaknak illik és kell nevezni, jóllehet épp annyit jártak Afrikában, mint a zsibogós lacipecsenyés a Holdon, az ország népességének alig egynyolcadát alkotják, miközben negyedrészt ők a rendőri erőszak halálos áldozatai, egyharmados arányban pedig ők töltik meg az amerikai börtönöket; igen, minden huszadik felnőtt, fekete amerikai férfi a rács mögött ül.
Az egyik pedig, nem holmi lecsúszott drogdíler, hanem korábbi háborús veterán, felmászott egy tetőre, és kifejezetten fehér rendőrökre célzott és lőtt és talált, az öt halott mellett további öt rendőrt gyilkoltak le más amerikai városokban. Itt tart most a demokrácia zászlóshajója. És ha már végképp meg kell őrülni, Oroszország torkába NATO-zászlóaljakat kell telepíteni, a szolgasajtó pedig azt sugallja azt, mintha az egykori gonosz birodalma és Putyin Oroszországa egy tőről fakadna. Itt tartunk mi. Ez szilárd meggyőződésünk, mint ahogyan régen a szilárd hitű kommunistákat is arról lehetett felismerni, hogy szilárdan, együtt ingadoztak a rendszerrel. Amúgy érdekelne, hogy az Erdogant érintő gúnyversikén hányan akadtak volna fönn korábban, a Törökországban veszteglő két és félmillió szír menekült érkezése előtt...
Szalmási Nimród
