Tiszacsegén visszafelé száll az örökség

A fia a színpadon állt, ő a nézőtéren ült, és közben valami újra elkezdődött benne. Budai Krisztián gyermekkorában meséket írt, aztán évtizedekre félretette az írást: dolgozott, családot alapított, otthont teremtett. Bence előadásait látva azonban ismét kedve támadt alkotni. Ma két regénye fekszik előttünk tiszacsegei házuk teraszának asztalán. Mellette tizennyolc éves fia ül, akinek Álarc mögött című rövidfilmje a legjobb magyar film díját nyerte el a Budapest Filmfesztiválon 2026-ban. Az őszi napfényben beszélgetünk, a terasz gondosan megmunkált faszerkezete alatt. Ezt is Krisztián készítette. Svájcban hegesztőként dolgozik, érettségije nincs; történeteit mégis könyvvé formálta. Apa és fia egymást ösztönözve jutott el odáig, hogy abból, ami bennük él, másoknak is adhassanak.

Bence a kortársait szeretné megszólítani, segíteni nekik önmaguk megértésében. Krisztián gondolatban már az unokáinak, dédunokáinak is ír. Különböző utakon indultak, másként fejezik ki magukat, de az alkotás mindkettejük számára lehetőség arra, hogy közelebb kerüljenek az emberekhez.

A kettő együtt!

Bence a Debreceni Ady Endre Gimnázium tizenkettedikes diákja. Gyermekkora óta fontos neki a zene és a képzőművészet. Otthon együtt néztek filmeket, később maga is egyre többet fedezett fel a mozgóképek világából. Az iskolában színházi képzést kap, játszik, és darabot is rendezett. A filmkészítést régóta szerette volna kipróbálni, de egy nagyobb munkához pénz kellett. Mentorával, Bagossi Edit művészeti vezetővel tavaly egymillió forintos pályázati támogatást nyertek: ebből készülhetett el az Álarc mögött.

A 28 perces filmben hat fiatal érkezik egy önismereti táborba. Idegenek egymásnak, eltérő személyiségük konfliktusokat szül. Anyagi, tanulási, párkapcsolati gondok terhelik őket, egyikük iskolai bántalmazás áldozata. Bence a szülői elnyomással szembesülő szereplőt alakítja. Valamennyien kötődnek valamelyik művészeti ághoz: az önkifejezés nyit utat egymáshoz, és kínál lehetőséget problémáik megoldására.

– Együtt tudok érezni ezekkel a karakterekkel, az én korosztályomból valók. Ismerem azokat a gondokat, problémákat, kérdéseket, amelyek bennük vannak. A művészet az én életemben is gyermekkoromtól fontos szerepet játszik. Azt szerettem volna, hogy a kortársaink együtt érezzenek a szereplőkkel, és a saját gondolataik mentén eljussanak a saját problémáikhoz, ahhoz, hogyan lehetne ezeket megoldani. Más generációknak pedig megmutatni, milyenek vagyunk mi, a 18-23 évesek 2026-ban.

Tiszacsegén forgattak, osztálytársai és más adys diákok szerepelnek a filmben. Közös improvizációikból is épített a forgatókönyvbe. Öt éjszakán át, napi tizenkét órában dolgoztak, majd Bence az utómunkában is részt vett. A film 2026 elejére készült el. A fesztivál díjáról e-mailben értesült. Először nehéz volt felfognia, hogy nyert: bárki nevezhetett, külföldi alkotások is érkeztek, ők pedig elhozták a legjobb magyar film díját.

– Az értesítésben különös jólesett, hogy indoklást is kaptunk. A zsűri meglátta benne az alapkoncepciómat, amit szerettem volna átadni: a fiatalok problémáit és a művészeten keresztül egy megoldási lehetőséget. Ha ennek akár csak egyvalakire lesz hatása, vagy egyvalakinek tud segíteni, akkor már megérte elkészíteni a filmet. Ez egy jó megerősítés volt arra, hogy talán van értelme annak, amit tanulok, vagy lesz helyem a filmes és a színházi szakmában. Persze ez korántsem biztos még. Mindenesetre motivál a folytatásra. Az emberekkel való kommunikációban is sokat fejlődtem, és abban, hogy kiálljak a saját gondolataimért, ötleteimért. Rengeteget tanultam, de emberként ugyanúgy állok a művészethez, mint előtte.

Céljának az értékközvetítést tartja. A díj visszaigazolta azt, amit a filmjével el akart mondani, a munka pedig tapasztalatot adott ahhoz, hogy az elképzeléseit másokkal együtt valóra váltsa. Amikor a jövőjéről kérdezzük, választás elé állítjuk: film vagy színház? Nem habozik.

– A kettő együtt!

Rövid, határozott kijelentés. Az érettségi előtt álló fiatal világosan látja, mi vonzza, és ki is fejti, hogyan kapcsolódik össze számára a két terület.

– Színházban inkább a színészet, filmezésben inkább a rendezés érdekel. De az alkotás teljes folyamata vonz. Ugyanannyira érdekel a kamera előtt vagy a színpadon lenni, mint irányítani egy folyamatot, létrehozni valamit.

A nyom, amit továbbadunk

Krisztián hallgatja a fiát. Bence bátran vállalja a nyilvánosságot; ő visszahúzódóbb, keveset beszél, könnyebben fejezi ki magát írásban. Negyvenhat éves, Tiszacsegén járt általános iskolába, Debrecenben autószerelőnek tanult. Több mesterségbe beletanult, az asztalosságot is elsajátította. Több mint egy évtizedig Németországban dolgozott, jelenleg Svájcban hegesztő. A külföldi munka a család megélhetését szolgálja, a távolléttel azonban nehéz megbékélnie.

– Amikor megszülettek a gyermekek, nagyon sokat viaskodtam. Kimentem, hazajöttem, aztán megint kimentem. A szívem mindig hazahúzott a családhoz. Azon gondolkodtam, milyen munkát végezhetnék itthon, hogy együtt lehessek velük. Így jött az asztalosság. A fát mindig szerettem, elkezdtem tanulni, aztán tanfolyamot is végeztem. Dolgoztam néhány évet itthon, de később újra kimentem.

Az írás sokkal régebbről kísérte. Édesanyja már kisgyermekkorában meséket olvasott neki, később maga is könyvtárba járt, falta a könyveket. Talán nyolcéves lehetett, amikor egy napközis tanítónő szorgalmi feladatul meseírást adott. A lehetőség meglepte: addig a történeteket másoktól kapta, most ő találhatott ki egyet.

– Nem is tudtam elképzelni, hogy mi is írhatunk. Addig mindig csak olvastam. Ez teljesen feldobott. Írtam valamit, odaadtam a tanító néninek, és láttam, hogy meglepődött, de örült neki. Megdicsért, biztatott, hogy folytassam. Nagyon jólesett. Nyolcadikos koromig időről időre írogattam, de jobbára magamnak. A családom és egy-két barátom tudott erről. Aztán jött a kollégium, a család, a gyermekek, az otthon megteremtése. Úgy gondoltam az írásra, mint valami gyermekkori hóbortra, amit kinőttem.

Bence gimnáziumi éveivel visszatért az életükbe a színház. Drámavizsgákra, Ady-gálákra jártak, gyakrabban néztek előadásokat. Krisztiánban újra felerősödött a művészet iránti érdeklődés. Fia kibontakozása a saját, régen félretett vágyához is közelebb vitte.

– Egy este ültem a fotelben, és jött az ötlet: mi lenne, ha újrakezdeném? Arra voltam kíváncsi, mit tudok kihozni magamból. Szerettem volna igényes könyvet kiadni a kezemből, olyat, amit más is szívesen elolvashatna. Valamilyen szinten belőlem vannak a szereplők, hiszen én írom őket. Addig szeretném csinálni, amíg jólesik, és van mit kiírni magamból.

Megszületett A Napkirály gyermekei, majd a Sírba hulló virágok; második regénye szeptember 11-én jelent meg. A harmadikat már írja. Reggel, ebédidőben, esténként, a külföldön töltött hétvégéken dolgozik rajta. Havonta jár haza. Természetesnek érzi, hogy a fizikai munka mellett szellemi elfoglaltságot is találjon: úgy gondolja, a test mellett az elmét is edzésben kell tartani.

A családi alkotókedv eredetéről beszélgetve a korábbi nemzedékek is szóba kerülnek. Szülei szegény családból származtak, nagyszülei tanyán éltek. Anyai nagyapja mégis megtanult hegedülni, cigány prímások segítették ebben. Krisztián ezen a ponton elnézést kérve közbeszól: lehet, hogy az elődeik is tehetségesek voltak, csak nem adódott alkalmuk a kibontakozásra. Talán ők is örököltek ebből valamit, és nekik már olyan lehetőségeik vannak, amelyekkel élni tudnak.

– Egymást inspirálva, Bencével és a család többi tagjával együtt tudtuk ezt összehozni. Az írásnak nyoma van. Az életünk egyszer véget ér, de talán az unokák, dédunokák majd kezükbe vehetik ezeket a könyveket. Tudom őket is inspirálni, vagy egy jó estét szerezni nekik. Ez éltet.

Hogy ne maradjon bennünk hiány

Előttünk a két regény, mellettük a díjnyertes film alkotója. Bence egyetlen megszólított emberben is megtalálja munkája értelmét, Krisztián a későbbi nemzedékekre is gondol. Apa és fia tekintete találkozik. Szeretet, megbecsülés van ebben a pillantásban, egymás munkájának elismerése.

– Amit eltervez az ember, próbálja megvalósítani. Ne az legyen, hogy az életünk végén azt mondjuk: de jó lett volna ezt is megcsinálni, vagy azt is. Akárhogyan sikerül, fogjunk bele. Ha nem is úgy alakul, ahogy terveztük, legalább megpróbáltuk. Hogy ne maradjon bennünk az az üresség: mi lett volna, ha… – mondja Krisztián elgondolkodva, a fia szemébe nézve.

Kovács Zsolt