Szerepszemle

Amikor hosszas távollét után hazatérvén a cívis megpillantja a Nagytemplom tornyait, a szíve akkor is nagyot dobban, ha úgy egyébként nem is cívis, csak ideszakadt kunfajta. Gyorsan elröppent az idő, de a maradandóság városa őrzi méltóságát, meg újabban szerzett klímáját; amikor elutaztunk, a népek épp a főtéren örvendeztek a frissen installált, muszáj-párakapunak, ami továbbra is ontja a párát, lévén a hőmérséklet bőven az iskolában tanult kontinentális fölötti értékekkel szórakoztatja a jobb sorsra érdemes nagyérdeműt.

Visszautunk során elsuhant mellettünk a lokis focistákat szállító autóbusz; ezek szerint az még megvan, bár ha így megy tovább – mint halljuk – lehet, hogy legközelebb stoppal vagy ekhós szekérrel mennek a fiúk idegenbeli találkozójuk színhelyére, ha egyáltalán mennek. A város herczege meg mindenki jobban járna, ha a keretet a Bocskai lövészdandár állományából töltenék fel; focizni vélhetőleg ők sem tudnak, a várható vereséget tehát garantáltan szállítani tudják, de fizikailag legalább képesek lennének futni kilencven percen keresztül az érzelmektől átfűtött gyepszőnyegen.

Első utunkat nagyszerűen megszervezték a kollégák; a nem túl távoli alternatív szabadtérin éppen Lázár főminiszter vezényletével adták át a 471. számú főút felújításának első szakaszát, kár lett volna kihagynunk. Az ilyenkor szokásos közhelyekkel tarkított nyitóbeszéd után a jeles nézősereg azt hihette, hogy büntetlenül a hűvösbe vonulhat, ám ekkor még szót kért a vállalhatatlanul kockás öltünybe pózoló Tasó államtitkár, aki tényleg úgy illegette magát, mint egyszeri bakter a tehetségkutatón,

vagy mint az a közmondásos lúzer, akinek későn szóltak, hogy a házibuli mégsem jelmezes lesz.

A beszédírók sem bízták a véletlenre, a szónoklat megmaradt a hatvan egységnyi szókészlet tartományon belül, majd valamilyen idétlen frázissal hirtelen abbamaradt, s a nemzeti színű szalagot végül is tucatnyian vágták át nagy üdvrivalgások közepette. Az elvegyülést követően láthattuk, hogy tényleg nyüzsögnek a megye nagyjai, országgyűlési képviselők, a kormányhivatal első hivatalnoka, minisztériumi főbürokraták, komor- és vidámnyikok; általában olyan csizmás emberek, akik az íróasztal fiókos oldalán ülnek, pantallósokból már kevesebb akadt, munkásokból meg egy sem; végül is a díjakat nem a galambok, hanem a galambászok kapják. Az arcok között felismerni véltük az egykori regionális állampárti főnököt; a kortárs emlékezet szerint olyan vonalas volt, hogy még a határozott névelőt is elvtársnak szólította, de hát a jó kommunista arról ismerszik meg, hogy szilárdan együtt ingadozik a rendszerrel; most ő is vezető pozícióban él kegyelemkenyéren a NIF vezérkarában.

Egyetlen politikust hiányoltunk rém hangosan, és nagyon: a város főbíráját, ő csak Komolay alvezért küldte maga helyett, aki elbambulásban ugyan nagyon tehetséges, de még ő sem igazán értette, hogy mi keresnivalója van ott egyáltalán.  Nem tudni, milyen fontosabb dolga akadhatott a polginak, de most tényleg nem ártott volna karon fogni a kancellárt, úgyis, mint a kincsesládák kulcsainak őrzőjét, hogy akkor miként is állunk az intermodális főpályaudvarlás ügyében, tekintve, hogy az eredetileg kalkulált beruházási összeg ötödével legalább drágult, a különbözetet pedig állja-e az állam, vagy esetleg tanácsosabb nekiállni a Főnix Terv 2.0. változatának tervezéséhez. Nem látjuk, mi zajlik a háttérben, azt viszont tudjuk,

hogy a város első emberének a projekt legalább annyira fontos, mint Leninnek a filmművészet.

Két békeév elteltével – nem voltak választások – a városban azonban szinte semmi sem mozdult; a polgármester kifaragásra rendeltetett szobrának nagy része benne marad a kőben. Kétségtelen, ha óvoda vagy rendelőintézetek felújításával meg lehetne verni az Iszlám Államot, akkor nem szeretnénk még annyira sem dzsihadistának lenni, de ez így akkor is kínos. Még maradt egy fontos látnivaló: a stábból többen érdeklődtek a Fényes udvari piac felújítási munkálatairól, a Nyíl utcán közbeiktatott két lámpás kereszteződés miatt két satufékkel, de oda is eljutottunk.

A hangulat szinte békebeli, az árusok egy murvával teleszórt placcon szorongnak és szoronganak, a friss árut égetik a perzselő nap sugarai; pányvák, óriás napernyők kihelyezését az illetékes hatóságok nem engedélyezték, így tíz kofából nyolc szinte csak dinnyét árul. Belül, a műszaki szúnyoghálóval elkerített munkaterületen a kövezetet már teljesen elbontották, egy pneumatikus fregolin rugóznak a munkások napestig; a tetőn tehát – a hőmérséklet miatt vélhetőleg tempósan – bizonyosan dolgoznak. Az építőanyagok még bálabontás előtt állnak, a munkások elégedettek, hosszúra nyúlt reggelijükhöz gyorsan tudnak friss zöldséget szerezni, a sarki nepperektől pedig fél áron vásárolhatnak füstölnivalót, sőt, ha rászorulnak áfás számlát is. Nehéz lenne felmérni éppen melyik munkafázisnál járhatnak, az viszont bizonyos, hogy az elkerített részek labirintusszerű elágazásai miatt a hátsó üzletek csak Nagykanizsa érintésével közelíthetők meg.

A korábban zsúfolt betonplacc üres, a környéket viszont ellepték a gyanúsabbnál gyanúsabb alakok: közterületesek, nepperek, dealerek és gyakorlatilag ide zsúfolódott Debrecen koldusállományának legalább a harmada. Általában a söröző felől közelítenek, és bólogatva, a zombis-filmek koreográfiáját teljesen élethűen lemásolva ajvékolnak és a legszánalmasabb, teljesen lesántult pózban állnak vigyázban, kinyújtott markukat az ég felé tárva (el)várják az adományt. Megjelenésüktől talán nem függetlenül, az elkülönített konténerek körül a város a legaromásabb húgyszagából szippanthat a kedves érdeklődő; de ez a ponyvákat kifogásoló hatósági esztétákat már nem zavarja.

Egyébként utólag értesültünk, hogy valami mégis csak változott: ha a dinnyébe nem is,

a regionális sajtóviszonyokba Lőrincnek csak sikerült belevizelnie, elkelt a Napló (egyebek mellett) is.

Imígyen bizton állíthatjuk, hogy a Cívishír maradt az egyetlen olyan hírportál, amelynek tulajdonosi hovatartozás miatt nem kell viselkednie, egy bátrabb írásért nem fognak megcsörreni a telefonok. Illetve csörrenhetnek, de egyedül itt fogyasztható vény nélkül a leszarom-tabletta. Tisztában vagyunk azzal, hogy emiatt még újultabb erővel fog támadni a – néha a polgármestertől is független – mindent túllihegő, magukat lojálisnak tartó sajtó, élükön a volt hír- és villamosmegálló bemondó hergelte kommunikációs segédcsapat. A helyzet viszont az, hogy bennünket átkergettek már árkon-bokron, sőt ahogy az oroszok mondják, még a réztrombitán is; megszoktuk már, hogy az új és új janicsárok mindig rajtunk gyakorolják a nyíllövést. Nem fejtünk ki fulmináns ellenpropagandát, de a hülyeséget nem toleráljuk, ilyen esetekben sohasem retirálunk, s a mélyben rejlő (rejtett) okokat mindig is igyekszünk feltárni. Végülis: Iustitia fluctuat, nec mergitur – az igazság hányódik, de nem merül el.

Szalmási Nimród