Politikai csúcsragadozók véres kabaréja a felfordulás után

1953. március 05-én meghalt Sztálin. („Felfordult a ferdeajkú vén trotty” – írta Petri aznap, mikor Brezsnyev miatt lőtték az üdvöt, csak hogy a költővel szóljunk). Tetszhalott, mondta rá dr. Peyer Endre badacsonyi orvos: mindenkinek tetszik, hogy halott. A szóviccért másfél évet kapott.

Mindenesetre azt követően, hogy a vörös cár elszenvedte élete utolsó, végletesnek bizonyuló szélütését majd miután szűk egy héttel később az „örök nyalhatatlanságba költözött”, olyan események zajlottak a szovjet fővárosban, amelyek tragikomikus fordulatokban bővelkedtek ugyan, de a világ jobb, hogy erről mit sem tudott. Mi sem sokat, annyi bizonyos, hogy a rettegett Joszif február 28-án (szombaton) még megnézett egy westernt (azt imádta meg Chaplint) a Kremlben, majd legközelebbi bizalmasaival, Berijával, Malenkovval, Bulganyinnal és Hruscsovval a kuncevói dácsájában italozott.

Az éjszaka hosszú volt, a vendégek hajnalban távoztak megkönnyebbülten, mert a vacsorák Sztálinnal nem mindig végződtek ilyen kedvezően. Az átmulatott éjszaka után a testőrség sem várta, hogy a vezér korán kikel az ágyból, és vasárnap este volt már, amikor dacolva a várható következményekkel a házvezetőnő rá merte nyitni az ajtót. A Generalissimus vizelettől átitatott pizsamában feküdt a földön, nyitott szemmel, de beszédképtelen állapotban; ezt követően fektették a kanapéra. A testőrség vezetője értesítette Beriját, aki Malenkov kíséretében a helyszínre sietett. Sztálin ekkor – állítólag – békésen hortyogva aludt, így hiába bizonygatta a testőrparancsnok, hogy nagy a baj, csak ledorgálták: Sztálin elvtárs mélyen alszik, ne zavard őt, minket pedig ne zaklass – majd távoztak, anélkül, hogy orvost hívtak volna.

Pedig tényleg nagy volt a baj, és a csak március 2-án 9 órakor, vagyis minimum 15 órával a súlyos agyvérzés után érkeztek meg az orvosok, akik érthető módon rendkívül idegesen, szinte remegve végezték a dolgukat, egyikük leejtette a generalisszimusz műfogsorát, és a szemtanúk szerint a doktorok még a beteg ingének kigombolásához is engedélyt kértek a jelen levő Berijától. A jobb oldalára teljesen megbénult Sztálinnak hideg borogatást, hashajtó-hatású magnézium-szulfátos beöntést adtak, a füle mögé még piócát is raktak, ám mindez mit sem használt.

A diktátor állapota a következő három és fél napban semmit sem javult, sőt a jelentések szerint március 4-én megállíthatatlan csuklás kezdte rázni és többször vért is hányt. A „Béke őreként” is aposztrofált vezér szíve március 5-én este 10 előtt pár perccel dobbant utoljára, ekkor távozott a pokolra tettestársai vidám és némileg megszeppent karéjában s vált világossá, hogy

„Nem veszi elő többé a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit”.

Mindezt azért tartottuk fontosnak tömören előrebocsátani, hogy a tények ismeretében tudjuk értékelni Armando Iannucci Sztálin halála című zseniális politikai szatíráját. Ráadásul nem ám osztályvezető-helyettesi szintű hollywoodi B-mozisztárokkal, hanem olyan angol-amerikai színészzsenik segítségével, akik láthatóan lubickolnak a sokszor improvizatív módon előadott szerepeikben és hál’ istennek még csak véletlenül sem akarják kínos orosz akcentussal nehezíteni mentális komfortérzetünket. És ahogy peregnek előttünk a képsorok, azt látjuk, hogy igen, valahogy ilyen totális fejetlenség lehetett az a néhány nap a gutaütéstől a temetésig, ha nem is pont így szerencsétlenkedtek-poénkodtak közben a rosszarcú dörzsölt elvtársak, akik egymást kijátszva, alkalmi szövetségekbe tömörülve igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat.

Iannucci egyébként azt állította, hogy kénytelen volt visszavenni a szovjet mindennapok tényleges abszurditásából, hogy hihetőbb legyen a filmje. Művének egyik legnagyobb erénye, hogy a leghátborzongatóbb dolgokból (egymást feljelentő házastársak, gulághangulat, politikai tisztogatás, fegyveres NKVD-és őrjáratok, folyamatos kivégzések a háttérben) úgy tud feketehumort facsarni (már csak a dialógusok miatt is érdemes újranézni), hogy az nem tűnik hullagyalázásnak. Ami viszont a világ számára sokkoló, hogy néhány elemit végzett, primitív, köztörvényes bűnözőkkel van dolgunk, akik százezrek kivégzéséről döntöttek, (sőt némelyikük személyesen is részt vett a kínvallatásokban), s úgy mellesleg mindezt egy atomhatalom élén.

Politikai csúcsragadozók

A Sztálin halála egy olyan szatíra, amit sötét gondolatokkal a fejünkben sírva röhögünk végig (mert ezek a mocskos gazemberek és utódaik döntöttek a mi sorsunk felől is 1945 után), és ha valakinek Bacsó Péter ikonikus remeke, a Tanú ugrana be, az nem a véletlen műve. A különbség annyi, hogy itt nem egy joviális kisember, hanem politikai csúcsragadozó szörnyek történetét látjuk, és éppen a brit-amerikai stáb kívülálló és lényegében érzéketlen hozzáállása teszi lehetővé azt, hogy nem veszik el a részletekben és fesztelenül, a történelmi örökség súlya nélkül ökörködhet a szovjet politika abszurditásáról és bűneiről. Talán nem véletlen, hogy Oroszországban (és még néhány ex-szovjet államban) nem engedélyezik a vetítését, hiszen arrafelé éppen most kezdik rehabilitálni Sztálint, akire inkább tekintenek erőskezű háborús győztesre, mint véreskezű diktátorra. A mi dolgunk viszont az, hogy időben szóljunk: ha valaki még nem látta volna a filmet, gyorsan pótolja a kínos mulasztást.

Szalmási Nimród