Melinda meg a sztárság

Az volt vele a legnagyobb baj szerintem, hogy ő se tudta, mit akar. Nem először jelentkezett tehetségkutató versenyre, csak a zsűri – amikor még nem volt Paul Potts- és Susan Boyle-őrület ebben a megkergült világban – akkor még elküldte. Haza, a tűzhely mellé, ahova egyébként a leginkább való. És Szíj Melindával nem is az volt a baj, hogy két gyereke van, 41 éves és csúnya, hanem hogy lelkileg nincs rendben. Igaz, Friderikusz szerint se ritmusérzéke, se jó mozgása nincs (tiszta szerencse, hogy a hangja jó), bár így végképp nem értem, hogyan juthatott el idáig.

Szóval Melinda már többször nekidurálta magát a showbiznisznek, úgy érezte, van olyan hangja, mint Tóth Verának (messze nincs persze), van annyira társadalmilag hátrányos, mint Oláh Ibolya (messze nincs persze), vagy van annyira tehetséges, hogy a végeredménytől függetlenül is karriert fusson be.

Hát nincs: se hangilag, se egyébként, nem tudta ledobni magáról a régi életét szimbolizáló, kék pulóverét. Pedig a csatorna könnyzacskó-szaggató, az empátiát és együttérzést állandóan piszkálgató bulvármagazin műsora még riportot is csinált róla, kiemelve, mennyire ragaszkodik a dolgaihoz, többek között a kék kardigánjához. A háziasszonysághoz, a korábbi életéhez, amiben jól ugyan nem érezte magát, de mégis a biztonságot jelentette számára.

És amiből egy jobb, szebb világba szerette volna emelni magát, ahol ő gazdag és híres, és szeretik, és felnéznek rá, és bár szép sosem lesz, talán majd a hangjával meg az akaraterejével kivívja mások rajongását. Mint az a skót csúfság, a 47 évesen is (érthető módon) szűz Boyle kisasszony, vagy a kövér, rossz fogsorú mobiltelefon-ügynök Paul Potts, akiknek összejött. De akik akarták is, hogy összejöjjön nekik, akik tudatában voltak annak, mivel jár az, ha valaki elindul egy megasóban. Tisztában voltak vele, hogy az új élet kötelezettségekkel, fellépésekkel, külső-belső átalakulással, rengeteg lemondással jár, energiát és odafigyelést igényel, s ha egyszer valaki beszállt, és nyerni akar, vagy legalábbis vinni valamire, akkor nem szabad kiszállnia.

Ott nem lehet összeomlani, a gyerekek után sírni, a férjjel veszekedni, és nem lehet a rosszindulatú bulvármegjegyzéseken kiakadni, mint ahogy nem lehet megtartani a kék kardigánt sem. Az egy más világhoz tartozik, amit ha le akarunk cserélni, akkor ki kell dobálni belőle az oda nem való dolgokat.

Engem idegesített Melinda, örülök, hogy nem ő lesz az év hangja. De gratulálok, hogy egyáltalán megpróbálta, és hogy a képességeihez és a hozzáállásához mérten ilyen sokáig eljutott. Az pedig, hogy csinál-e karriert az eredménye ellenére, csak rajta múlik – és azon, meg tud-e szabadulni a berögzült szokásaitól.

B. Gergely Krisztina