Letette a lantot?
Felkapta a média, mint nógrádi cigányt a forgószél? Vagy saját magát „csinálta” meg, mert már gennyesre kereste magát soktucatnyi cédéivel, számtalan tévéfelvételével, mert már a Carnegie Hall és a Milanoi Scala nézőit elbűvölte? Talán ez is benne van – de nagyon mélyen, azt hiszem.
Egyik kereskedelmi fénycsatornánkon kínlódik a „szihológusból” „kérdezőművésszé” szőkült nő, Dániel meg csak nevetgél és visszakérdez, háromméteres falloszszoborról beszél, pírt hozva a műsorvezető orcájára, visszadobja lantművészünk a labdát folyton, például: mi az, hogy művészet? Aztán a néma műsorvezetői tekintetre válaszol a kérdést feltevő: Az a művészet, ha valaki szépen sepri a járdát.
És érdekes, eszembe tápászkodik fiatalkori hülye mondásom, amit olyan jópofának éreztem, és persze gunyorosan adtam elő: Ha valaki egy pohár vizet jóízűen megiszik, az maga a művészet. Sose gondoltam komolyan, a „magas” művészet védelmében gúnyolódtam az egyszerű életeken, pedig nem volt igazam. Pedig talán így van, ahogy Dániel vallja, lehet, hogy a minőségtől bármi művészetté válhat, s nem a tárgytól, az alkotás, a cselekvés tárgyától művészet valami.
Nem hagyja magát Dániel, nevetgél, bosszant, miközben azért szól arról, hogy életműve cd-válogatásán dolgozik, van úgy, hogy naponta 12 órát is gitározik. És elég érthetően elmondja, micsoda szerepjáték volt tőle, évtizedeken keresztül megfelelni a világhírű lantművésznek. Aki végül is nem mindig a zenével foglalkozott, hanem a publikum elvárásának megfelelően – magával. Hogy előadja magát, a művészt, miközben Benkő Dániel nem csak ez az ember volt. Ez csak egy szerep volt a részéről. És aztán egyszer, vagy fokozatosan rájött, ő többféle anyagból, színből, minőségből van összegyúrva. Ő a szexus, a magamutogató, a piszkos szájú, az udvariasan nőket imádó, meg a közönségesen nőkhöz szóló…Mint mindannyian vagyunk, akiket az Isten teremtett – az egyetlen művész.
Az őszinte szőke beszélgetőtárs meg nem tudja megfejteni a rejtvényt. Nem képes kiszakadni a szerepéből, mert nem lát mást, mint egy embert, aki valamikor elismert, éljenzett, ünnepelt zenész volt, most meg egy bohóc, és mintha az két ember volna, s folyton arra tér vissza, mi okozta ezt a skizofrén hasadást, mi volt az a pont, ahol megváltozott az ember.
Pedig nem változott meg. Csak sokáig szerepet játszott, éppen úgy, mint a politikusok, akik eljátszák a bölcs nemzetmentőt, és ha kamera látja a parlamenti érkezésüket, bőr-aktatáskájukkal sietősen döngetnek a tölgyfaajtó zárta tárgyalóterem felé, gondterhelten, éppen a világmegváltásról szóló megbeszélésre. De ugyanilyen szerepet játszik a huszonéves „menendzser” is, aki Renault Twingójában zakója ujjával törli le a port bőrnek tűnő kínai cipőjéről. Vagy a szép órákat „leadó” tanár úr, aki hazatérve kopottszőnyeges panellakásába, beáll a konyha szekrényspájzába, és meghúzza az olcsó vodkát.
Szerepet játszik mind, ezer végre lehetne sorolni. Nincs ezzel baj, szerepet játszunk valamennyien. Mást a munkahelyen, mást a párunkkal, mást a boltban, mást a gyermekünk iskolájában, mást, ha mikrofon, kamera figyel ránk. És kevésbé játszunk, tudunk játszani szerepet, ha egy üveg bor bennünk van, mert az lebontja az egy emberben rejlő szerepfeladatok közti, labirintusszerű falakat. Úgy tűnik, Benkő Dániel genetikailag spicces lett. De az is lehet, sőt, talán ez igaz, megunta a játékot. Egy ember van, egy Benkő Dániel. Sok arccal, sok csodálnivalóval és hülyeséggel. De ahogy mondta, jól akar élni. Élvezni akarja az élet pillanatait. Akár zenéről van szó, akár szexről, akár egy jó beszélgetésről. Eldobta az összes álarcát, és megláttunk egy sokarcú embert. Olyat, mint mindenki. Talán neki van igaza, talán nem, mert mi lenne, ha mindenki szerepek, játékszabályok nélkül élne? Meg talán nem is mindenki alkalmas rá.
De azért irigylem Benő Dánielt. Mert jó lantművész. És bátor.
Barna Attila
barna.attila@civishir.hu
