Kína-szindróma

Az ötvenes évek sci-fi világában számtalan mű épült az akkoriban még csak bimbózó atomenergia-ipar lehetséges veszélyeire. Az egyik, vissza-visszatérő téma a Kína-szindróma volt, amely azt – az egyébként jellegzetesen amerikai – elméletet görgette tovább, hogy ugyebár, ha egy atomreaktor magja az USA-ban leolvad, akkor a fékezhetetlen láncreakció eredményeképpen a millió fok hőmérsékletű trutyi keresztülolvasztja magát az egész földgolyóbison, mígnem Kínában bukkan a felszínre. Ami ugye egy marhaság.

Nyúton Izsák bizonyára höhögve rázná a vállát az ötleten, és nem azért, mert fogalma nem lenne arról, mi fán terem az atomerőmű vagy a láncreakció – azt hamar megértené. Ámde az már neki is sok lenne, hogy az a fránya olvadék mi a búbánatért ment volna tovább a Föld közepénél – hisz’ a gravitáció csak odáig vonzaná. A Kína-szindróma tehát egy ökörség, de ez nem akadályozta meg Hollywoodot abban, hogy ennek alapján sztárokkal teletűzdelt szuperprodukciót készítsen, ami ráadásul zajos sikert is aratott, ám ez már rólunk, mozirajongókról állít ki markáns diagnózist.

A Kína-szindróma viszont mainapság minálunk kelt új életre, és nem véletlenül. Mostanság sokan attól rettegnek kies hazánkban, a hétvégi magyar-kínai kormányközi megállapodások nyomán Magyarország lényegében Kína gyarmatává fog válni. A Kína-szindróma tehát új értelmet nyert: az ázsiai óriás diktatórikus rendszerében az elmúlt évek során lezajlott politikai-társadalmi „olvadás” forrongó magja keresztülégeti magát a földgolyóbison, s Magyarországon a felszínre bukkanván mindent felfal.
Mármost, a helyzet talán valóban aggasztó, de nem azért, mintha olyan nagyon nagy baj lenne hazánknak egy hatalmas barát támogatása, de legalábbis tőkeinjekciója. Kína ugyanis valóban óriás, és nemcsak a mérete vagy a népessége miatt. Napjainkban immár gazdasági szempontból is megkerülhetetlen. Elképesztő külkereskedelmi többlete nyomán a világ legnagyobb devizatartalékát halmozta fel, olyan nagyot, hogy emiatt már az USA is kész volt meghátrálni bizonyos importtilalmi, a honi piacát védő intézkedései tekintetében. Amennyiben ugyanis Kína a dollár-tartalékának csak egy töredékét piacra dobná, azzal az összeomlás szélére sodorhatná az amerikai gazdaságot.

Kína tehát valódi nagyhatalom – miért baj az, ha ennek a gigászi többletnek egy részét nálunk akarja elkölteni? Nézzük csak, miről is van szó!

A hírek szerint Szombathely mellett épülne fel Kína európai logisztikai központja, a hozzá tartozó repülőtérrel és vasúti bázissal egyetemben. Ezzel lényegében Magyarország visszaszerezhetné az elmúlt évtizedben eltékozolt lehetőségét arra, hogy az egész térség logisztikai központjává váljon. Ehhez kapcsolódóan komoly vasúti beruházások is történhetnek, jelesül egy vadonatúj, ultramodern fővárosi pályaudvar is épülne. Továbbá számtalan szálloda- és ingatlanpiaci beruházás is megvalósulna, no és persze újabb plázák és utak épülnének. Miért baj ez?

Miért baj ez? Nem baj. Sőt! A tőkebefektetés egy ország gazdaságának motorja, ez a fejlődés üzemanyaga, márpedig nekünk erre van leginkább szükségünk. Baj két dologgal van. Egyfelől ugyanis az eleddig ismertté vált információk szerint egyetlen, szó szerint egyetlen árva termelő célú beruházásról sem esett szó. Sok pénz jön tehát ide, hiszen az új létesítményeket javarészt nyilván magyar cégek fogják felépíteni, ami ráadásul munkát is ad rengeteg embernek. Ám hosszú távon nekünk nem plázákra, hanem gyárakra, fejlett technológiát működtető üzemekre, a hazai szakmai és felsőoktatást előre lendítő iparra van szükségünk. Nem pedig szállodákra és újabb plázákra. A megálmodott logisztikai központ persze részben más tészta, ám az mégsem termelő ipar, azon csak keresztülmegy a termék, nem ott keletkezik, nem kellenek hozzá beszállítók, nem generál fejlődést, nem lendíti tovább a magyar ipari kultúrát.

A nagy pénz nem itt csapódik le – azaz dehogynem! A hírek szerint ez az egész fene nagy kínai-magyar összeborulás ugyanis a Demján-csoport gondozásában válna valóra. A nagy magyar befektetési guru tehát végre dollárban, sőt, meglehet, euróban is a milliárdosok közé fog emelkedni, ha pedig – mint valószínű – az Orbán-kormány másik kebelbarátja, az OTP-csoport beszáll a finanszírozásba, akkor Csányi vagyona is szépen fog gyarapodni. Arról persze itt és most felesleges szót ejteni, hogy ekkora beruházásokhoz gyönyörű hazánkban milyen kozmikus méretű korrupciós pénzek kapcsolódnak, s ennek eredményeként ki mindenki fog adómentesen gazdagodni, ők ugyanis eddig sem voltak jelen a leggazdagabb magyarok toplistáján, és ezután sem lesznek ott.

Ez az egyik baj ezzel a kínai tőkével. A másik baj pedig az, hogy vajon azért, hogy a jelen kormány a pillanatnyi gazdasági zavarokon ekként úrrá legyen – ami, mit tagadjuk, valóban nagy dolog! –, mit ad cserébe Kínának. Vajon nem voltak-e a kínai kormánynak olyan, visszautasíthatatlan kérései magyar partneréhez, amelyek nyomán a kínai állami tőke sokkal inkább otthon érzi majd magát minálunk? Ne feledjük: a világ legnagyobb diktatúrájáról van szó! Egy olyan országról, amely kiegyezett a polgáraival: a hatalom megengedi nekik, hogy meggazdagodjanak, ám a politikába nem szólhatnak bele. Ezért szabaddá tették a piacgazdaságot, de közben korlátozzák a gyülekezési jogot és a sajtó szabadságát, megfigyelik és kordában tartják az ellenzéket, megrendszabályozzák, s ha kell, elhallgattatják a nem egyértelműen kormányhű újságírókat, megfigyelik a blogokat és szűrik az internetet, a hatalmat ellenőrző intézmények pedig kizárólag formálisan működnek.

Csak bennem kelt mindez furcsa áthallásokat?

Horváth Árpád