Kényszergyógykezelés debreceni módra
Még véget sem ért a stadionban a mérkőzés, a szurkolók első csalódott hulláma már hazafelé indult, az erdőn átvágva mi is betértünk az első útba eső kocsmába. Meglepődve fedeztük fel a sarokban S. Halászt, az egykori playboyt, a kispályás foci verhetetlen királyát, aki egy győztes meccs után órákig anekdotázott haverjai körében, harsány röhögésükre mindenki felfigyelt. Aztán szép lassan el-elmaradozott, kikopott a kocsmákból is, most pedig újra ott vigyorgott s a régi, szokásos hangerővel felénk integetett.
– Ne nézzenek már úgy az urak, jöjjenek közelebb, és ha lehet, eggyel több sört rendeljenek.
Ki tudott volna egy ilyen szíves invitálásnak ellenállni, a pultnál gyorsan végeztünk, ő pedig mesélni kezdett.
– Nem kell mindent elhinni, amit az emberek fecsegnek, de valamikor tényleg az éjszaka császára voltam. Már a módszerváltás előtt is a legmenőbb cuccokban jártam, jugoszláv lemezeket árultam a zsibogón, nekem előre köszönt a posztos rendőr is. Ennek azonban ára volt, a középiskolából hamar kimaradtam, így nem sok munkalehetőség adódott. A MÁV Osztószertár főnökségén helyezkedtem el, minek szépítsem, naphosszat vagonokat rakodtunk ki, igaz egyszer vezető állásba is kerültem, az erdei kisvasutat vezethettem néhány hónapig a Vidám Parkban. A kánikulában, fagyban végzett szakadatlan kínlódás hamar kikezdte az egészségemet, az ízületeim tiltakoztak minden mozdulat ellen, a pályán már képtelen voltam a hosszabb indításokat elérni; ha felálltam az asztaltól, a térdeim úgy recsegtek, mint a dobpergés. Egy merészebb táncmozdulatnál már a lányok is kinevettek, az éjszakázások helyett maradt a kocsmai magány, a cégnél is irodai segédmunkára osztottak be, még hálás is lehetek, hogy nem rúgtak ki. Az orvosok azonnali műtétet javasoltak, Önök ismerik a hazai viszonyokat, várólistára tettek, még jó két évet kellett volna kínlódnom. Idén azonban mentő ötletem támadt, igaz nem saját forrásból, de az egész életem megváltozott. Hallottam, hogy a helyi futballcsapat süllyedő hajóráról a jegyzettebb játékosok menekülésszerűen szerződnek máshová, gondoltam, előbb-utóbb szükség lesz pótlásukra is. Egyszer kibuszoztam a focistáknak fenntartott kedvencsimogatóba, rémisztő volt a látvány is, a pályát már kezdte felverni a gaz, és a stadion tényleg tele volt elhajigált aranylábakkal. Gondoltam egy merészet, a körzeti orvosom néhány sör ellenében felpumpált a legerősebb fájdalomcsillapítókkal, szteroidokkal, és már másnap újra kiutaztam és játékra jelentkeztem. Igyekeztem feleleveníteni a régi elemeket, kukásvödrök között terelgettem a labdát és egy nagyobb sprint után kapura is bombáztam, látszólag mindezt könnyedén, valójában a gyógyszerek ellenére minden mozdulatot kínok kínja követett. Tényleg nagy lehetett viszont a baj, mert a bemutató végén a pályaedző már egy kész szerződéstervezetet tett elém. Innen már egyenes volt az út, másnap még bementem az edzőterembe, a bordásfal takarásában mímeltem néhány mozgássort, majd odasántikáltam az erőnléti kisfőnökhöz, és elpanaszoltam, hogy baj lehet, mert alig tudom mozgatni a térdem. Azonnal intézkedtek, és két nap múlva egy úgynevezett artroszkópos eljárással megműtötték a porcsérülésemet, a klub állta a költségeket, ha akarnék, most hazáig szaladhatnék, de nem akarok sőt, ha megengedik, én fizetném a következő kört. Még annyit, hogy, hogy a biztosítási díjból egy nagyobb összeget átutaltam egy afrikai fiatalembernek, bizonyos Chuka Derick Ogbu úrnak, végtére is ő volt az ötletgazda, az ember legyen nagyvonalú, ha az egészségéről van szó.
Lejegyezte: Szalmási Nimród
