Hamburgertörvény
Parasztropi. Tudom, bunkóság, már-már a rasszizmussal határos előítéletet hordoz, de az eredeti, klasszikus nógrádi sós pálcika neve akkor is parasztropi. Nem azért, mert előítéletünk van, hanem azért, mert finom. Nálunk lehet kapni a sarkon, a kisközértben, s mivel hosszú útra indultam, mindjárt két csomaggal vettem. 49 forint, jó ár. Ezzel járok tilosban mostan, a piros hetes buszon eszem ugyanis. A Budapesti Közlekedési Vállalat Zártkörűen Működő Részvénytársaság helyi járatú viszonylatain ugyanis tilos táplálkozni, de annyi baj legyen – jegyem sincs. Ha lúd, legyen kövér.
Nagyon messzire megyek innen Budáról, nagyjából pont a főváros másik végébe. Káposztásmegyerre. Káposztapusztára, ahogyan régen neveztük, mert akkor még tényleg puszta volt, csak bűzölgött ott egy iszapos tó, amelyben hemzsegett a vízi élet, és zsenge ifjúkoromban oda jártunk vízi botpoloskákat, keringőbogarakat meg acsalárvákat gyűjteni. Akkor is ilyen kurva messze volt, csak akkor még szartunk rá.
Most viszont enni megyek, a hetesen, épp most áll be a busz a Felszabadulás téren, amit lány korában még Ferenciek terének hívtak, vagy fordítva, vagy egyébként tök mindegy. Jégbüfé. Ott megállunk kicsit. Fagyizni. Az jó ugyanis.
Konzervatív vagyok, már, ami a fagylalt-ízeket illeti, úgyhogy a mákost és a rokfortost most kihagyom, de jöhet az eper-vanília-málna-csokoládé, ebben a sorrendben. Hozzá külön egy tejszínhab.
Ragad össze a szám a metróbejárónál, kezemben még zizeg a ropi nejlontasakja, de amíg az ostoba reklámoktól övezve, gondosan a jobb oldalra sorolva görgök lefelé a mozgólépcsőn, kicsit kisimul a világ. Ízek ezek, intenzív ízek, amelyek élettel töltik meg a hétköznapjainkat – mondom félhangosan, amitől egy biztonsági őr felém fordul, de én dacosan a szemétkosárba dobom a ropis tasakot. Szólj be, ha mersz! Nem mert, persze, de én már messze járok, a 14-es villamoson küzdök a kilométerekkel, kifelé, mindentől távol, a civilizáció peremére, ahol egészen ritka élvezetben lehet részem
Pártunk és Kormányunk, a nemzet egészségének megóvása felett őrködvén, egyszer, s mindenkorra rettentő büntetőadó kirovásával űzi el egyre szebb jövőnkből egyes, egyébiránt „élelmiszernek” csúfolt kotyvalékok forgalmazását. Nincsenek ezentúl sós perecek, mert a só káros! Édes, cukros sütemények? – le velük! Gyorséttermi rósejbni? – a nevét ne halljam! Hamburger? – abcúg!
De már itt is vagyok… Halkan mondom, hogy senki ne értse… Nem mondom meg, pontosan hol vagyok, de amikor a jelszót kimondtam, kinyílt az ajtó, egy kéz berántott…
És itt van ez a… Hamburger… Istenem! Félbevágott puffancs között egy natúr darált marhapogácsa, kis halom paradicsom, paprika, makói hagyma… Értem, miért tiltották be. Végül is hamburger…
Horváth Árpád
