Féltett kincseit mutatta meg a debreceni mérleggyűjtő

Berényi Sándor azon szerencsések közé tartozik, akik hobbiként élik meg munkájukat. A 73 éves mérleglakatos családi házának pincéjébe invitált minket, hogy megmutassa mérleggyűjteménye legszebb darabjait.

– Lakatos akartam lenni, ez a szakma csak véletlenül jött. A '60-as években, ha valaki a vasiparban szeretett volna tanulni, az lakatos vagy forgácsoló lett. Iskolában a mérleglakatos szakmát nem tanították, csak gyakorlati képzés volt. Mikor felvételiztem, megkérdezték: "gyerekek, mérlegjavító senki nem akar lenni?". Azt se tudtuk, mi az, csak pislogtunk. A szétosztáson megmondták, ki milyen szakmát gyakorol; tizenketten maradtunk mérlegesek. 1962 óta foglalkozom mérlegek javításával és gyűjtésével – kezdi visszaemlékezésében Sanyi bácsi, hozzátéve, Debrecenben többen foglalkoznak mérlegjavítással, de csak hárman vannak, akik ezt is tanulták. A legidősebb közülük 80 év körüli.

Hogy ez elmúlt 59 évben hány mérleg fordult meg a kezében, még hozzávetőlegesen sem tudja megsaccolni.

A pincébe beljebb lépve egy félig szétszedett, körülbelül 30 éves mérleget csodálunk meg a több száz között. A mechanikus darabot szemlélve elképzelni sem tudom, mi romolhat el a szerkezetben. – Az alkatrészek kopnak, törnek, használatból eredő sérülések vannak rajta. Ha durván kezelik, hamarabb tönkre megy. Nézze csak meg!–  mondja, és fiatalokat megszégyenítő lendülettel pattan fel egy asztalra, hogy levegye a több tízkilós mérleget a polcról. Kicsit bontunk a szerkezeten, hogy jobban szemügyre vegyük. Közben kiderül, a Vígkedvű Mihály utcán kezdett tanulóként, a Fémfeldolgozó Ktsz-nél volt az első munkahelye, majd onnan átvette a Vörös Csillag Tsz. A rendszerváltás után céget alapított, így több mint 30 éve magának dolgozik. – Látja, mozgó-kopó alkatrészek vannak benne. Ezeket folyamatosan karban kell tartani, vagy ha szükséges, cserélni kell őket. Ez egy achát. Nem drágakő, de ahhoz hasonló. Ez szokott a leggyakrabban tönkre menni, ez tartja a vasalatot – fordulunk vissza a mérleghez. Sanyi bácsi tudatta, a régi mérlegek tulajdonképpen úgy működnek, mint egy libikóka. Alkatrészeket már nem lehet kapni hozzájuk, de neki még van. Az évek alatt összegyűlt. – A mai fiatalok már nem ismerik ezeket a darabokat, több mint 15 éve csak a digitális verzióikat használják. Mikor elterjedtek az elektromos mérlegek, elfogadtam, azt is javítani kell. Azok szerkezete már inkább egy kompjúterre hasonlít – mutat egy kis konyhai mérlegre.

Kijelentette, ő megcsinálja az elektromos mérlegek többségét, de aki ma digitális mérlegeket javít, már nem tudja a mechanikusat.

– Kihalt szakma. Beszéltem egy cégvezetővel, akinek több mint 30 alkalmazottja foglalkozik mérlegjavítással. Ő mondta, közülük három embert nem tudta ráállítani arra, hogy egy körszámlapos mérleget megjavítsanak. A fiatalok többsége le sem tudja olvasni a régi mérlegeket, pedig eljöhet még az az idő, hogy elő kell venni valami miatt. A múltat nem lenne szabad temetni! – jegyzi meg. Házigazdánk közölte, a mérleg 10 ezer éve velünk van, az egyik legrégebbi mérőeszköz. Közösen megvizsgálunk egy kéttálkás, egyszerű szerkezetet. – Ezek a darabok a mai napig hitelesítve vannak, kereskedelmi célra használhatók. Ugyanazon elv alapján működik, mint a több ezer éves. Ezzel szemben az elektromos mérleg hol lesz mondjuk ötezer év múlva? Gondoljunk csak bele! Mi történik, ha áramszünet lesz egy régióban 3 hónapig? Akkor mit kezdtünk a digitális mérleggel? Tudom, van akkumulátor meg aggregátor, de az is véges –összegzi.

A helyiségben szétnézve egy körülbelül két méter magas szerkezeten akad meg a szemem. Sanyi bácsi elmondta, ilyen típusok a '60-as évek környékén dolgoztak például a debreceni Centrum Áruház árkádja alatt és a Nagyállomáson. Akkoriban nem sok háztartásban volt személymérleg, így aki kíváncsi volt a súlyára, az húsz fillérért megmérhette magát. – Erre a darabra egy ismerősöm talált rá, Borsodból hozták. Pár évvel ezelőtt a Nagyállomáson még láttam ilyet, nem tudom, annak mi lett a sorsa. Ma már a legtöbb mérleget a régiségvásárból vagy az internetről szerzem be. 300-350 darabos lehet a gyűjteményem. Két évvel ezelőtt elkezdtem számolni, de 280-nál meguntam – nevet fel.

A gyűjtemény ékessége Sanyi bácsi vizsgamunkája. Azt mondja, az a kedvence – olyan, mintha a gyereke lenne.

– Tölgyfából készült. 1965 óta egyszer volt átlakkozva, tökéletes állapotú. Körülbelül fél méter széles, úgynevezett tizedes mérleg. Ennek a nagy testvérét vidéken mázsának nevezték, a mezőgazdasági termények mérésére használták. Jöjjön el a jövő héten, szétbontjuk, aztán össze lehet rakni – ajánlkozik. Másik kedvence egy óramérleg. Szerinte abban maga az élet van. – Mondják a gyerekre, hogy szép, majd eltelik 80-90 év, és csak annyit mondanak, ott egy öreg ember. Az idő múlását látom ebben a darabban – szorítja kezében a patinás mérleget, aminek a számlapján mintha egy golyó ütötte "seb" lenne.

Arra a kérdésre, hogy mennyit érhetnek a mérlegei, Sanyi bácsi gyorsan válaszol: kinek mennyit. Minden annyit ér, amennyiért megveszik. De határozottan kijelentette, az ő gyűjteménye nem eladó.

A tematikusan csoportosított, részben felújított mérlegek között egy eredeti papírcsomagolásban megőrzött orosz rúdmérlegre mutat a mester. Pár méterrel arrébb szintén egy orosz szerkezet pihen, eredeti dobozában. Büszkén mutatja, legalább 30 éves. – Mikor rábukkantam, mondtam a tulajnak, küldje el postán. Nem akarta, azt válaszolta, inkább kidobja a kukába. Végül eltette, Pestről szállították hozzám. Igaz, vártam rá három hónapot, de megérte! Az első mérlegét a tégláskerti MÉH-telepen vette, majd azt követte a postamérleg, a rugós horgászmérleg, a hentes mérleg, a labormérleg és a csecsemőmérleg.

De gyűjteményében van körülbelül 200 éves rúdmérleg és nedvességmérő mérleg is.

A tárgyak felkutatásában Sanyi bácsi lánya, Kata is aktívan részt vesz, együtt járnak a régiségvásárba. – Amikor az ember meglát egy régi mérleget, csak legyint, hogy ócskavas. De ha elkezdem megtakarítani őket, előjön a minta, az esetleges festékréteg. Mikor hazajövünk a vásárból, kisorakoztatom őket a teraszon, megmutatom a feleségemnek. Mire megterítenek az ebédhez, már töviről hegyire átvizsgálom a kincseket. A feleségem elfogadja a szenvedélyem, sőt, neki is tetszik. Soha nem volt olyan, hogy azt mondta volna valamelyikre, kár, hogy megvettem – mondja, hozzátéve, a régiségvásárba is "be kellett törni". Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kereskedni akar a mérlegekkel, más szemmel néztek rá. – A mérlegeket eredeti formájukban állítom vissza, de nem festem őket. A lemezen még elmegy a színezés, de az öntvényen már nem szép, elviszi a tekintetet a tárgy valódi szépségéről. A művészi munka az érdekes – mutat rá egy angyalfejes darabra.

A mérlegek mellett természetesen helyet kaptak a súlyok is.

Egykor ezeket is kétévente újrahitelesítették. Az öntvény súlyok alján van egy pecsét, ami jelzi, mikor volt hitelesítve. A polcon látható 1901-es és 1939-es darab is. De természetesen patikákban használt rézsúlyok is megtalálhatók és a pontosság kedvéért etalon is. – Valamikor söréttel vagy ólommal pótoltuk a hiányzó részt. Az újrahitelesítés pár forint volt, nem terhelte meg a pénztárcát. A súlyokat a mérésügy, a fogyasztóvédelem és a piacfelügyelet is folyamatosan ellenőrizte – mondja.

Hogy mi lesz a mérlegek sorsa, kérdéses.

Ebesen és egy helyi óvodában volt már kiállítása, emellett pár cikk megjelent Sanyi bácsiról és a hobbijáról az évek alatt. Azt mondja, a debreceni városvezetéstől senki nem kereste egy esetleges bemutató lehetőségével. – Biztos vagyok benne, hogy érdekelné az embereket, mert Ebesen a gyerekek is szájtátva hallgatták a mérlegekkel kapcsolatos előadást, amit Seres László történész, múzeumpedagógus prezentált. Fontosnak tartom, hogy a mai fiatalok megismerjék a régi mesterségeket, hogy milyen munkákat végeznek a kétkezi munkások. Remélem, egyszer sikerül megmutatni a nagyközönségnek ezeket a szép darabokat – sóhajt.

Fogarasi Renáta