Cserediákok debreceni nappalikban, ebédlőkben
Életműdíjjal ismerték a debreceni Tóthné Timár Katalin kimagasló színvonalon végzett munkáját. A pedagógus a nemzetközi cserediák-szervezet, az AFS debreceni körzetének elnökeként Glatti-díjat kapott. 1997 óta dolgozik azért, hogy a városba érkező külföldi tanulók, valamint a Debrecenből más országokba kijutó diákok a lehető legtöbbet profitáljanak ezekből az utakból.
A Galatti-díjat 1983-ban alapították, névadója Stephen Galatti, aki csaknem három évtizedig főigazgatóként irányította az AFS-t, és ez idő alatt világméretű szervezetté építette azt.
Tóthné Timár Katalin óvónőként és logopédusként dolgozott – a nyugdíjazása előtti utolsó tíz évben a Közép Utcai Óvoda vezetője volt. Nem egy egykori óvodása később cserediák lett, a gyermekek szülei pedig fogadócsaládként vettek, vesznek részt a programban. Két felnőtt korú gyermeke van, de ahogy beszélgetésünk során mondta, nemcsak az édes gyermekei, hanem a világ különböző pontján élő, több volt cserediákja is anyának szólítja.
Az AFS-szel akkor került kapcsolatba, amikor férjével azon gondolkoztak, milyen jó lenne, ha középiskolás gyermekük valahol külföldön tanulna egy tanévet.- Elkezdtük keresgélni a lehetőségeket – emlékezett vissza. – A fiam a Tóth Árpád Gimnáziumba járt angol-olasz tagozatos osztályba. Az olasztanárnője - aki annak idején az osztályfőnököm volt – ajánlotta az AFS-t. Felvettük velük a kapcsolatot, és 1998-ban a fiam kiutazott, egy észak-olaszországi család fogadta. Nagyon jó helyre került, szerették, gondoskodtak róla egy teljes éven át. Megismerkedett a miénktől eltérő kultúrával, beilleszkedtek egy külföldi család életébe, barátokat szerzett a világ minden tájáról, és elsajátította a fogadó országa nyelvét. Úgy éreztük, hogy amit a fiunk kapott az Olaszországban töltött év alatt, szeretnénk mi is visszaadni másoknak. Jeleztük az AFS-nél, hogy szívesen részt vennénk a szervezet munkájában. Ezt nagy örömmel vették, és arra kértek, hogy ismertessük meg az AFS-t Debrecenben minél több emberrel, és alakítsunk egy körzetet. Azt mondták, Debrecen remek helyszín lehet, hiszen iskolaváros.
Katalin elvállalta a felkérést, és 1997 óta az AFS önkéntese, a körzet vezetője. Azóta nagyon sok cserediák fordult már meg a nappalijukban és az ebédlőjükben, hiszen ők is fogadócsaláddá váltak. Kezdetben szájról – szájra terjedt az AFS híre Debrecenben, s így lett egyre több a kiutazó diákuk és a fogadócsaládjuk. Folyamatosan sikerült felépíteni egy jól működő körzetet, ahol a külföldön tanulni vágyó debreceni fiatalok, valamint a más országokból Debrecenbe érkező diákok is megtalálhatták a maguk számításait.
Világpolgárok lesznek
1997 óta csaknem 400 debreceni diák utazott az AFS-szel külföldre, és ismerkedtek meg egy másik kultúrával, nyelvvel. Saját gyermekeinek tapasztalatai alapján határozottan állítja: a cserediákként eltöltött egy év nagyon pozitív hatással volt fiai személyiségének fejlődésére. – A nagyobbik gyermekem után a kisebbik is tanult egy évig Olaszországban – mesélte. – Őket nagyon megváltoztatta az ott eltöltött időszak. Igazi világpolgárok lettek, nyelveket beszélnek, kinyílt előttük egy olyan világ, ami talán örökre zárva maradt volna, ha nem tanulnak külföldön. A nagyobbik fiam angolul és olaszul beszél anyanyelvi szinten, a kisebbik még spanyolul is, úgyhogy bárhol könnyedén tudnak kapcsolatot teremteni máshonnan származó emberekkel. Nagyon sokat segítettek nekem önkéntesként is, a nyelvtudásuknak köszönhetően a hozzánk érkező külföldi diákokkal egyből megtalálták a közös hangot, ami a későbbi életükben is számos előnnyel járt. Hogy csak néhányat említsek, volt nálunk az évek során ausztrál, olasz, belga, paraguayi és Costa Rica-i diák, és a fiaimra mindig számíthattam, akik fogadott testvérüknek tekintették őket, többükkel a mai napig szoros kapcsolatot ápolnak.
Maga a szervezet több mint száz évvel ezelőtt, az első világháború ideje alatt alakult. Tizenöt Párizsban élő amerikai fiatal jelentkezett önkéntesként a helyi amerikai kórháznál mentőszolgálatra. Ez a csoport a későbbiek során az Amerikai Harctéri Szolgálat (angolul American Field Service – AFS) néven szerzett ismertséget. Az AFS küldetése kezdetben az volt, hogy a sebesült francia katonákat kimenekítse a frontvonalról, és a mobil elsősegélynyújtó egységekhez szállítsa. A háború végére a csapat létszáma már meghaladta a 2500 főt. A diákcsere-programot a második világháború után, 1947-ben kezdte az AFS, mondván, legyen egy olyan szervezet a világon, ahol a fiatalok megismerhetik egymást, elfogadhatják a másságot, és akkor talán többé nem lövöldöznek egymásra az emberek… Bár ez illúziónak bizonyult, az AFS folyamatosan terjeszkedett, és 1990 óta Magyarországon is jelen vannak.
Az AFS által biztosított lehetőség sem ingyenes természetesen – van egy díj, amit ki kell fizetni, de előtte kiválasztáson esnek át a külföldi tanulás iránt érdeklődő jelentkezők. A cserediák-program egyébként nem szó szerint értendő: ha egy debreceni család befogad egy külföldi tanulót, az nem azt jelenti, hogy mondjuk az ő gyerekük is automatikusan kikerül egy másik ország családjához. – Azért fogadunk be gyerekeket, mert megnyitjuk előttük az otthonunk ajtaját – magyarázta Katalin. – Szeretné megismerni a magyarországi viszonyokat, mi pedig szintén nyitottak vagyunk arra, hogy egy idegen kultúráról kapjunk képet általa. Paraguayról például nem nagyon hallunk itthon semmit. Paraguayról például nem nagyon hallunk itthon semmit. Amikor a családunkban élt egy paraguayi fiú, tőle megtudtuk, milyen ott az élet, miben másak az ottani emberek, szokások, és mi az, amiben esetleg hasonlóak, mint mi.
A Debrecenbe érkező diákok együtt élnek azzal a családdal, amelyik befogadja őket, és a család minden tagja segít nekik a nyelvgyakorlásban, és emellett persze iskolába járnak, ahol a kortársaikkal is intenzíven kommunikálnak; együtt mennek a magyar osztálytársaikkal programokra, bulizni, tehát olyan környezetbe kerülnek, ahol minden azt szolgálja, hogy az adott országban töltött idő a lehető leghasznosabban teljen.
Sok-sok szeretet és egy plusz tányér az asztalon
Katalintól megtudtam, jelenleg chilei, thai, olasz, argentin és japán diákok élnek egy-egy debreceni családnál. A fogadócsaládoknak persze nagy a felelősségük, hiszen vannak azért olyan gyerekek, akik az itt eltöltött egy évet életük nagy kalandjának tekintik, és rájuk az átlagosnál is jobban kell figyelni. – Befogadni az otthonunkba egy gyereket, sok-sok szeretetet és plusz egy tányért jelent az asztalon – mondta.
Ne akarjunk egy 16 éves diákot átnevelni, mert az nem fog menni. A másik elfogadása nagyon fontos, segíteni kell őket a beilleszkedésben, ami azért nem olyan egyszerű egy fiatalnak, de nem könnyű azoknak sem, akik úgy döntenek, befogadnak, családtagként kezelnek egy idegent.
Erre beszélgetőtársam a saját példáját hozza fel. A programnak köszönhetően ő is új országokat, kultúrákat ismerhetett meg, amolyan „cserefelnőttként” sok helyre eljutott az évek során. Járt Thaiföldön, Venezuelában, Izlandon, Belgiumban, Lettországban, Olaszországban és Törökországban is.
Megtapasztalhatta, ugyanazt, amit a diákok is átélnek, amikor egy teljesen más kulturális közegbe, egy addig ismeretlen fogadócsaládhoz kerülnek. Ez nem mindig egyszerű helyzet, a gyermekeknek pedig még nehezebb, hiszen ők nem pár hétre, hanem egy egész évre szakadnak el az otthonuktól, és az övékétől sokszor egészen eltérő szokások közé csöppennek. – Az első felnőtt csereprogramon 2001-ben vettem részt, amikor Venezuelába utaztunk az AFS Magyarország küldötteként. Nagy izgalommal készültem az útra. Amikor a hosszú út után megérkeztünk Caracasba, elveszettnek éreztem magam. Ez az érzés csak fokozódott, amikor az AFS caracasi irodájában találkoztam a fogadócsaládommal. Kicsit meg is bántam, hogy belevágtam ebbe a kalandba. Távol az otthonomtól, a családomtól. Mi lesz velem? – kérdeztem magamtól.
Valahogy így érezhetnek a cserediákok is az első napokban, hetekben. Nagyon fontos része a munkánknak, hogy a fogadócsaládokat felkészítsük erre a helyzetre. Ismerjék meg, milyen buktatói lehetnek egy diák befogadásának.
Két gyereke van, de jóval többen szólítják anyának
Katalint meglepte, hogy életműdíjjal ismerték el a munkáját. Tudott ugyan róla, hogy felterjesztették, de nem számított rá. Ráadásul 2023-ban magyar fogadócsalád kapott egy díjat a New York-i központtól, így aztán végképp nem gondolta, hogy rá egy évre ő lehet a következő díjazott. – 2024-ben hárman kaptuk meg a világon a Galatti-díjat: egy kolumbiai önkéntes hölgy, egy chilei úr és jómagam – mondta. - Ez a díj ugyan nekem szól, de a családom, a férjem, a fiaim, valamint az önkéntes csapatom érdeme is. Ez csapatmunka volt, egyedül nem értem volna el sikereket. A családom és az önkénteseim nagyon büszkék rám, én pedig büszke vagyok rájuk.
Nagyon jó érzés volt a világ figyelme, amikor bejelentették a díjazottak nevét 2024 decemberében az önkéntesek nemzetközi napján. Hadd meséljek el két, számomra örökre emlékezetes, nagyon különleges élményt, amely nagyon hasonló volt ehhez! Az AFS Párizsban tartotta fennállásának százéves évfordulóját. Óriási gála volt, az önkéntesek ott voltak a világ minden tájáról. Mi is népes csapattal képviseltük Magyarországot. A programban részt vevő országokat egymás után felsorolták. Hangos tapssal köszöntöttek mindenkit. Amikor Magyarország következett, mi is felálltunk, mindenki ránk figyelt és tapsolt, az valami leírhatatlan érzés volt. A másik történet Venezuelában játszódott le. Caracasból Cumanába utaztunk busszal. Az út hosszú volt, késő este indultunk és kissé elgyötörten reggel érkeztünk meg. Amikor a buszról szálltam lefelé, egy fiatal srác nyújtotta a kezét felém és azt mondta: Jó reggelt! Azt az érzést, amit akkor éreztem, soha nem felejtem el. Nem hittem a fülemnek. Magyar szó a világ másik részén? Talán álmodom? Ki ez a srác? Azelőtt nem ismertem őt, nem tudtam, hogy cserediák volt Magyarországon. Látta, hogy nagyon meglepődtem, bemutatkozott, és elmondta, hogy cserediák volt Szegeden. Tudta, hogy jövünk, és ott várt bennünket. Ez a „jó reggelt” nagyon jólesett több ezer kilométerre Magyarországtól.
Az AFS debreceni elnöke hangsúlyozta: az egész program az önkéntességen alapul – mindannyian, segítők, önkéntesek, befogadócsaládok így vesznek részt benne, de azok a kapcsolatok, amelyek ezen a munkán keresztül az életük részét képezik ma már, megfizethetetlenek.
– Amikor felhívott a paraguayi gyerekem, mert úgy nevezem, hogy a gyerekem, és azt mondta: elviszem hozzátok a feleségemet, megmutatom neki, hol életem cserediákként, vagy amikor a volt cserediákunk felhívott és azt mondta: nagymama leszel, akkor nagyon elérzékenyültem – idézte fel az egyik fontos pillanatot. – A világ számos pontján él olyan ember, aki nekem azt mondja, hogy anya, és erre nagyon büszke vagyok. De minden fogadócsalád el tudná ezt mondani, szoros, sok esetben egy életen át tartó kapcsolatok alakulnak ki a diákok ás fogadószüleik között, és a munkánkra ennél jobb visszaigazolást nem is kaphatnánk.
Takács Tibor
