A Mihalik fivérek példát mutatnak Debrecen ifjúságának

A mögöttünk hagyott esztendő meghozta a nagy áttörést a Mihalik testvérek, András és Gergő számára. Előbbi a DEAC jégkorongcsapatának a legjobbjaihoz nőtt fel, utóbbi pedig alig 18 évesen vált oszlopos taggá az Erste Ligában szereplő együttesben, ráadásul mindketten részesei voltak az U20-as válogatott bravúrjának, amely nemrég Norvégiában biztosította helyét a világ legjobb 16 csapata között.

Amikor a Derék utcai a jégcsarnokban találkozunk, hogy kibeszéljük az élet nagy dolgait, éppen az U21-es csapat edz. A srácok szívélyesen üdvözlik egymást, elvégre csapattársak gyerekkoruk óta, együtt nőttek fel, csak most éppen elváltak az útjaik házon belül. A két Mihalik ugyanis szintet lépett, vagyis a felnőtt csapathoz rendelték őket az idény elején. Látom a fiúk arcán, hogy – bár nemrég jöttek le a jégről, a felnőtt csapat edzéséről – szívesen beszállnának játszani egyet a cimborákkal.

Aki már a felnőtt gárda oszlopos tagja, még motiválja az utánpótlás-bajnokság? – kérdem, és kapásból jön is a válasz: „Természetesen!” Azt mondja Gergő, ő most is szívesen játszana az utánpótlásban, csak a túl nagy terhelés miatt a felnőtt csapat stábja – teljesen érthetően – ezt nem engedi meg. András hozzáteszi: ha véget ér a felnőttek szezonja, és tart még az U21-eseké, akkor mindenképpen beszállnak, mert minden klubnál ezt teszik azok, akiket az első csapatnál vesznek számításba, de a koruknál fogva még visszajátszhatnak, és igazi presztízscsatákat lehet vívni a bajnoki hajrában.

No de ez még a jövő zenéje, először is idézzük fel a múltat, kérem a fiúkat, és már mesélik is lelkesen, hogy miként kötöttek ki a jégcsarnokban úgy, hogy Debrecenben – bár egyre népszerűbb és sikeresebb – nem a hoki az első számú sportág, már csak a költsége miatt sem.

„Édesapám is amatőr focista volt, engem is focira írattak be az oviban, ahol az egyik társam párhuzamosan jégkorongozott is. Az ő hatására jöttünk el, először csak koritanfolyamra, majd úgy alakult, hogy ő egy év múlva abbahagyta a jégkorongot, mi pedig elkezdtük, és itt ragadtunk”

– idézi fel a kezdeteket András. Gergő csak annyit tesz ehhez hozzá, hogy bár ő is focival kezdte, mindig is tudta, hogy jégkorongozó akar lenni, mert sokkal jobban szerette, mint a focit.

Az élet a debreceni jégkorong-utánpótlásban csupa élvezet. Rengeteg belföldi és külföldi utazás, edzőtáborok, meccsek – az események magukkal sodorják az embert. A Mihalik testvérek nem bánják, hogy sokszor kevesebb idő jutott a bulizásra, mint másnak, mert kárpótolta őket sok más élmény. Iskolai anyagot pótolni ugyan nem a leghálásabb feladat, de mindennel együtt nagyon megéri – üzeni András a fiataloknak, akik esetleg hezitálnak azon, hogy vállalják-e a sportolásnak ezt a formáját.

„Igen, oda kell figyelni a táplálkozásra, néha hamarabb kell lefeküdni, mint más, tehát lélekben és testben egyaránt készülni kell, de annyi élmény, annyi barátság jár érte, hogy simán megér minden erőfeszítést, lemondást”

– így András, aki nem győzi hangsúlyozni, mennyire hálás a sorsnak, de különösen György József, György István és Máthé Csaba edzőknek, hogy jégkorongozóvá vált. Gergő pedig csak bólogat, azt mondja huncut mosollyal, a bátyja sokkal jobban nyilatkozik az újságíróknak.

Tengerentúli kaland

András 20, Gergő 18 éves – a két év korkülönbség ellenére Debrecenben sokáig egy csapatban játszottak, majd néhány év kihagyás után most ismét egy öltözőben találták magukat. Közte„csak” annyi történt, hogy a Mihalik család három évre Kanadába költözött.

„Amikor én 14 éves voltam, Gergő pedig 12 éves, akkor a család áttette a székhelyét Kanadába, Torontóba. Igaz, nem számoltuk fel az itteni életünket, és tudtuk, hogy előbb-utóbb hazatérünk, de ezzel együtt is a szülők óriási áldozatot hoztak értünk, amit soha, de soha nem fogunk tudni nekik meghálálni”

– meséli András a nem mindennapi kalandot. Megjegyzi, ha nincsenek ott a szülők, akkor vélhetően már fél év után feladja a küzdelmet Torontóban, ahol sokkal nehezebb az élet, mint itthon. Gyerekként különösen az, hiszen a nagy távolságok miatt egyedül, kocsi nélkül képtelenség eljutni A-ból B-be, így az edzésekre is.

A fiúk a jégkorong őshazájában, a torontói klub akadémiáján a legmagasabb szintű képzést kapták, mégsem a szakmai nívót emelik ki, amikor azt firtatom, hogy a mi a legnagyobb különbség a kanadai és a magyar utánpótlásnevelés között. Gergő azt mondja, hogy a versenyhelyzet, vagyis aki Kanadában nem felel meg, azonnal megválnak tőle, és hoznak mást helyette. Éppen ezért folyamatosan cserélődnek a játékosok, változik a keret. A gyengébben teljesítőktől elköszönnek, csak a legjobbakat tartják meg a következő idényre is. Ilyen kegyetlen a világ az elitképzésben! Ami pedig a szakmaiságot illeti, Gergőt meglepte, hogy csak heti kétszer edzett együtt a teljes csapat az ő korosztályában, a többi nap egyéni képzésen vettek részt.

„Teljesen más a kanadaiak mentalitása" – veszi át a szót András. – „Sokat beszélünk egy bizonyos magyar betegségről, hogy mi versenyhelyzetben – ha nem is adjuk fel a küzdelmet – valahogy túlélésre játszunk. Mi általában a könnyebb utat választjuk, próbáljuk megúszni a kemény helyzeteket, a kanadaiak ezzel szemben nekimennek a falnak is, és átmennek rajta. Jellemző rájuk, hogy amikor tét van, akkor képesek a legjobb teljesítményre. Én ezt testközelből tapasztaltam! Az átlagos képességű játékosok – ha versenyhelyzetbe kerültek – egyből megtáltosodtak.”

A Mihalik testvérek kaptak egy kis dózist a kanadai mentalitásból, de azért szakmailag is nagyot léptek előre, annak ellenére, hogy egyikük sem a klasszikus, darálós, ütközős tengerentúli hokira született, hanem mindketten a kreatív, technikás játékot szeretik, és azt is művelik a DEAC-ban.

A kanadai három esztendő természetesen nem csak a hokiról szólt. A torontói klub az edukáció mellett is elkötelezte magát, így a játékosok a sport és a tanulás jegyében töltötték mindennapjaikat a torontói hokiakadémián. Gergő egy mukkot sem tudott angolul, amikor kimentek, ma már a Tóth Árpád Gimnázium angol tannyelvű osztályában készül a nemzetközi érettségire. András vitt magával némi nyelvtudást a juharlevelesekhez, de azzal nem sokra ment. Torontóban azonban megtanulta a „hétköznapi” angolt, aminek most különösen nagy hasznát veszi, hiszen sok légiós miatt a második nyelv a debreceni öltözőben. – A kint töltött három év elég volt ahhoz, hogy többé ne legyen gondunk az angollal – így a fiúk.

„Nemcsak a sportolás és a tanulás miatt volt élménydús a Kanadában eltöltött három év, hanem azért is, mert rengeteget kirándultunk. Amikor bajnoki és iskolai szünetet rendeltek el, akkor nagy családi utazásokat szerveztünk. Bejártuk az egész Észak-Amerikát, Torontóból lementünk egészen Floridáig és Kaliforniáig is. Olyan helyeken jártunk, ahová kevés magyar jut el, és ezért is hálás vagyok a sorsnak” – idézte fel a tengerentúli emlékeit András.

A kanadai fejezetet a koronavírus zárta le. Amikor a tengerentúlon a járványhelyzet miatt megállt az élet, a Mihalik család – a fiúk fejlődése érdekében – még egy finnországi szereplést vállalt, de három hónap után ott is leállt minden bajnokság, így Helsinki és Suomi csak egy „futó kaland” maradt.

Sportágtörténeti siker részesei

A friss külföldi emlékeket is érdemes megosztani, még ha azokért „csak” Skandináviáig kellett elutazni – hozom szóba a magyar U20-as jégkorong-válogatott közelmúltbeli bravúrját. A legénység – soraiban Mihalik Andrással és Gergővel – sportágtörténeti sikert aratott, amikor nemrég a Norvégiai Askerben bennmaradt a világbajnokság Divízió I/A csoportjában. Ez a tízfős elit utáni hatost jelenti, vagyis a magyar válogatott ebben a korosztályban a világ legjobb tizenhat csapata között biztosította a helyét. A tornán mind András, mind Gergő pontokkal járult hozzá a magyar győzelmekhez.

„Nagy sikere ez az eredmény a magyar jégkorongnak, hiszen korábban ezen a szinten, ebben a korosztályban nem sikerült még meccset sem nyerni, mi pedig a dobogóért is harcban voltunk, végül azonban a negyedik helyen végeztünk a csoportban”

– mondja András, akinek óriási élmény világbajnokságon és egyáltalán a magyar válogatottban játszani. Különösen akkor, amikor a testvérével szerepelhet egy sorban. A mostani vb-n nem, de korábban ez megadatott. Gergő előtt egyenesen kalapot emelünk, hiszen ő 18 éves létére játszott a két évvel idősebbek között.

„Mindenki nagyobb és erősebb volt nálam, de már megszoktam ezt, hiszen az utánpótlásban is rendre magasabb korosztályban szerepeltem, most pedig az Erste Ligában termetes felnőttek közt játszom. Nekem az lenne a meglepő, vagyis az újdonság, ha kisebbekkel kerülnék szembe. Két év alatt ebben a korban sokat lehet erősödni, fejlődni, remélem, nekem is sikerül”

– mondja a kicsi, aki nem is annyira kicsi, különösen játékintelligenciában, csak még nem elég testes.

Apropó, fizikum! Amikor azt kérdem a fiúktól, hogy a másik milyen tulajdonságát fogadnák el szívesen, Gergő gondolkodás nélkül mondja: András fizikumát.  „Jó lenne hízni néhány kilót, amihez elsősorban több konditermi edzés szükséges” – teszi hozzá. András Gergő taktikai érettségét méltatja. Azt mondja, az öcs fejben erősebb, mert ő hajlamos arra, hogy elviszi a hév akkor is, amikor az eredményesség, a csapatérdek miatt másképp, okosabban kéne játszani. Gergő maradéktalanul betart minden taktikai utasítást, rengeteget videózik, ezzel is képezve magát – tudjuk meg a bátytól.

Más szelek fújnak a DEAC-nál

Mindketten nagyra értékelik a DEAC vezetőedzőjének a munkáját és edzői filozófiáját, hiszen míg korábban nem volt jellemző az utánpótlásból meríteni Debrecenben, addig György József – aki maga is az utánpótlásban dolgozott, mielőtt a felnőtt csapat élére kinevezték –, előszeretettel dob a mély vízbe saját nevelésű fiatalokat. András és Gergő ezt a lehetőséget használta ki, és immár alapembernek számítanak, különösen előbbi, az idősebb Mihalik fivér, aki nemhogy megérett az Erste Ligára, hanem abból felfelé lóg ki a magyar fiatalok között. Gergő pedig reméli, hogy egyre több és több játékidőt kap. Tavaly két meccsen lépett pályára, ebben az idényben már szinte mindegyik találkozón szerepet szánt neki a szakmai stáb, ez is óriási fejlődés egy 18 évesnek!

A hokin túl is van élet

A testvérek számára a jégkorongon túl is van élet. András a Nemzeti Közszolgálati Egyetem másodéves hallgatója, és reményei szerint néhány év múlva államtudományi doktorrá avatják. Nagyon szereti a tanulmányait, hiszen mindegyik tantárgy közel áll az érdeklődéséhez. Történelem, alkotmányjog, közigazgatási jog, politológia – azt mondja, ezeket a tárgyakat számára élvezet tanulni. Gergő egyelőre csak az érettségiig látja a jövőt, és most éppen azon töpreng, hogy milyen szakot válasszon a továbbtanuláshoz. A mérnöki pálya izgatja, de ahhoz a tanulmányokkal sok gyakorlati, szakmai elfoglaltság jár, és amiatt nem kompatibilis a hivatásszerű jégkoronggal. Még a középiskolát is nehéz összeegyeztetni, de szerencsére a Tóth Árpád Gimnáziumban sokat segítenek – jegyzi meg. A közgazdaságtant és a nemzetközi gazdálkodást nézte ki magának a Debreceni Egyetemen, a kettő közül választ.

A DEAC minden szempontból tökéletes számunkra – felelik, amikor arról érdeklődöm, hogy milyen jövőt terveznek maguknak a sportban

. „Ebben a közegben adott a lehetőség, hogy kiemelkedő játékossá fejlődjünk, és ha eljutunk arra a szintre, hogy pont/meccs átlagot tudunk produkálni, akkor esetleg el lehet gondolkodni külföldi vendégjátékon. Fontosnak tartom elvégezni az egyetemet, ami még nekem három és fél év, és addig biztosan nem jöhet szóba külföld, ez az idő azonban elég lehet ahhoz, hogy az Erste Ligának kiemelkedő játékosává váljak, és bekerüljek a magyar felnőtt válogatottba is. Most ez motivál”

– így András, Gergő pedig bólogat, mint a beszélgetés elején, a bátyjánál jobban ezt nem lehet kifejteni.

Elkelne egy külön Mihalik-szektor

A két testvér nemcsak szűkebb, hanem tágabb környezetét is „megfertőzte” már a hoki. A szülők, a családi barátok, a barátnők rokonai, barátai, a barátok barátai – mindenki jár meccsre, és erre a srácok nagyon büszkék. Elkelne egy külön Mihalik-szektor is, ha lenne hely a csarnokban – mondják nevetve, de komolyra fordul a szó, amikor a szülői mérkőzés-értékelés kerül terítékre.

„Apa rendkívül kritikus szemmel nézi a meccseket, mindig mindent megjegyez a kegyetlen őszinteség hangján, amire egyébként szükség van, hiszen ebből lehet tanulni. Ráadásul még igaz is, amit mond. Anya – függetlenül az eredménytől és a teljesítményünktől – mindig elégedett és mindig támogat”

– értenek ebben is egyet a Mihalik legények, akiket legközelebb január 19-én láthatjuk a debreceni jégen, amikor a DEAC a Brassó együttesét fogadja az Erste Ligában.

Cs. Bereczki Attila

[Beillesztett cikk: Janne a világ legboldogabb országából jött Debrecenbe dolgozni]