Mindig van kiút, csak meg kell keresni

Már a hivatalos kezdési időpont előtt szép számmal gyülekeztek a résztvevők a Pallagi úti sportpályánál, ahol szeptember 11-én, szombaton a látássérültek hagyományos sportnapját rendezték meg. Tavaly a koronavírus-járvány miatt elmaradt az esemény, így talán a szokásosnál is nagyobb várakozás előzte meg a programokat, amelyekre végül több mint százan érkeztek. Látássérültek és látók, családtagok és barátok közös tornával melegítettek be, hogy aztán elkezdődjön a pecsétek gyűjtése. Nyolc állomás, nyolc feladat, mindegyik sikeres teljesítését egy-egy pecsét igazolta a nevezési lapon. Nagy Sándortól, a Látássérültek Észak-alföldi Regionális Egyesületének elnökétől megtudtam: csaknem ezer tagjuk van, vakok és gyengénlátók. – A jogszabály szerint vak az, aki egyáltalán nem lát, a fényt sem érzékeli – magyarázza. – Aliglátónak nevezzük azokat a súlyosan látássérülteket, akiknek van ugyan valamennyi látásmaradványuk, tehát fény- és alaklátásuk, de ez inkább csak tájolásra használható, semmint látásra. Ők tapintó, halló életmódra szorulnak. A gyengénlátók pedig azok, akik különböző segédeszközökkel, például szemüveggel, tudják annyira javítani a látásukat, hogy olvasni, tájékozódni, közlekedni is képesek.

Nagy Sándor elmondta azt is: a legutóbbi népszámláláskor mintegy 82 ezren vallották magukat súlyosan látássérültnek, közülük csaknem 10 ezren teljesen vaknak. Ellátásban, például magasabb összegű családi pótlékban, vakok személyi járadékában vagy fogyatékossági támogatásban, 45-46 ezren részesülnek. A gyengénlátók számát ugyanakkor nagyon nehéz megmondani, mivel ők semmilyen támogatást nem kapnak.

Biciklizés a hátsó ülésen

Miközben a komoly számadatokról beszélünk, a bemelegítést le is tudják a résztvevők, kezdődhet az erő- és ügyességi próba. Az esélyegyenlőség jegyében mindenkinek szemtakaróban, tehát teljesen vakon kellett teljesítenie a feladatokat. Bora Sándor alelnök vezet végig a különböző állomásokon; célbadobás egy kartondobozba, ugrálókötelezés, infrafényes lövészet, íjászat, kosárlabdadobás, dartsozás szerepel a programban, és ott van egy igazi erőfelmérő, az evezőpad, meg sokak nagy kedvence, a tandem bicikli is. Karcagi Márta például úgy pattant fel a hátsó ülésre, mintha tökéletesen látna, pedig mínusz 11 dioptriás szemüveget hord, mindössze hatszázalékos a látása. – Látó koromban nagyon sokat bicikliztem, így a mozdulat még most is bennem van – meséli lelkesen. – Csodálatos érzés volt újra átélni a sebességet úgy, hogy közben teljes biztonságban érezhettem magam, hiszen az első ülésen egy ép látású ember kormányzott, nekem csak a pedált kellett tekernem. Annyira élveztem, hogy mondtam is, ha lehet, mennék még egy kört.

Márta elmondta, hogy gyerekkora óta súlyosan látássérült, de rohamosan 2005-től kezdett romlani a látása. – Van a fejemben egy mentális térkép, ami alapján például otthon nincs problémám a közlekedéssel, idegen helyeken persze sokkal nehezebb. Szerencsére tudok tévét nézni, és 48-as betűmérettel olvasni is. A Fehér Bot Alapítványnál dolgozom, ahol a többi között hangos program segítségével számítástechnikát is oktatok a sorstársaimnak.

Tanka Lászlóné ma már felnőtt, látássérült fia révén került közelebb az egyesülethez, ahol pártoló tag lett, és szívesen segít a különböző rendezvényeken. – Nagyon jó kis társaság jön össze ilyenkor – mondja. – Mindig elcsodálkozom, hogy mennyi öröm, pozitív életérzés van ezekben az emberekben, pedig nem könnyű a helyzetük. Azt hiszem, lenne mit tanulni tőlük a fogyaték nélkül élőknek is.
A sportnapon nézelődve valóban az az érzése az embernek, hogy a nehézségek ellenére tényleg a jókedv, az optimizmus a jellemző. Az egyes feladatokat mindenki tudása, képessége legjavát nyújtva végzi, és a mosoly olyankor sem tűnik el az arcokról, amikor mondjuk az ugrálókötéllel sokadszorra sem sikerül legalább egy teljes kört hajtani. Sebaj, ilyenkor újra nekirugaszkodnak, és addig próbálják, amíg végre összejön. Mások meg úgy pörgetik a lábuk alatt a kötelet, hogy az egy ép látású embernek is dicséretére válna. Ki így, ki úgy, de túljut a próbán, jöhet a megérdemelt pecsét, és ha mind megvan, akkor a nap végén zsákbamacska, azaz apró ajándék is jár a teljesítményért.

Kipróbálhatják, amit máskor nem

A 29 éves Babik Tamás vakvezető kutyájával várja, hogy sorra kerüljön az egyik állomáson. Közben elmondja, hogy koraszülöttként jött a világra, és ennek szövődményként látássérült lett. Nagyon kicsi fénylátása van csupán. Segítője, a 10 éves Sunny a barátja, nélkülözhetetlen társa a mindennapi közlekedésben. A kutya kikerüli az akadályokat, megkeresi a zebrát, vezényszóra jobbra, balra, előre megy, és még számtalan dologra képes, ami Tamás életét megkönnyíti. Szintén látássérült feleségével két látó gyermekük van. Ötéves kislányuk és hároméves kisfiúk nevelése természetesen nem könnyű, de azért mindig megoldják. – Sokan kérdezik, hogy két látássérült hogyan tud gondoskodni látó gyerekekről – veti közbe. – Azt szoktam erre mondani, hogy jó a fülünk, jobban odafigyelünk a zajokra, neszekre, mint azok, akik a tájékozódáshoz elsősorban a látásukat használják. Amíg kicsik voltak a gyerekek, úgy etettük őket, hogy kitapogattuk, hol van a szájuk. Ha gyanúsan sokáig csend volt a lakásban, akkor pedig már tudtuk, hogy biztos történt valami. Sosem hagytuk őket egyedül, kettőnk közül valaki mindig ott volt a közelükben.
Tamás a sportnap legnagyobb értékének azt tartja, hogy ilyenkor találkozni, beszélgetni lehet a sorstársakkal, és ki lehet próbálni olyan dolgokat, amit egyébként nem tudnának. Egyik kedvence a beszélő dartstábla, amely dobás után „közli”, hogy hány pontot sikerült elérnie. – Célbadobásban nem vagyok valami jó, viszont legutóbb a lövészet szuperül ment – sorolja. – A tandembiciklizést pedig imádom, olyankor igazán szabadnak érzem magam.

Nem szabad padlóra kerülni

Nagy Sándor egyesületi elnök, aki immár második ciklusát tölti a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége elnökeként is, szintén a rendezvény közösségformáló erejét emeli ki. Mint mondja, a sportnap kiváló alkalom arra, hogy megmutassák, a látássérültek, még ha sokszor komoly kihívásokkal is kell szembenézniük, ugyanúgy élnek, mint a látó társaik: vidáman, sportosan.
– A látó emberek úgy képzelik el, hogy a mi helyzetünk akkora hátrányt jelent, hogy csakis depressziósak, állandóan rosszkedvűek lehetünk – teszi hozzá. – Az információk 70-80 százalékát a szemen keresztül kapja az ember, ezért sokan azt hiszik, hogy mivel nem látunk, ez annyira súlyos pofon, hogy ebbe csakis beleroppanni lehet. Ez azonban egyáltalán nincs így. Meg kell tanulni elfogadni ezt az állapotot, nem szabad padlóra kerülni, igenis lehet boldogan élni látássérültként is. Mindig van kiút, csak meg kell keresni.

Kuik Mihályné Hajdúszoboszlóról érkezett, egyik szemével semmit, a másikkal is csupán öt százalékot lát. Ennek ellenére a sportnapot nem szívesen hagyná ki. – Nagyon szeretjük ezt a rendezvényt – indokolja, hogy miért jön el minden év szeptemberében. – Ez az a hely, ahol felszabadultak, valóban önmaguk lehetnek a látássérültek. Senki sem neveti ki a másikat, hiszen sorstársak vagyunk. Arra a kérdésre, hogy az utóbbi időben tapasztalt-e pozitív változást a fogyatékosság nélkül élő emberek hozzáállásában, határozott igennel válaszol. Szerinte ebben óriási szerepük van azoknak az érzékenyítő programoknak, amelyeken látók is részt vesznek. – Aki elmegy egy ilyen programra, biztos, hogy megváltozik a véleménye, utána sokkal elfogadóbb lesz. Az érzékenyítést legalább egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia.

Amíg a résztvevők egymás után, jókedvűen, nevetve teljesítik a nem is olyan könnyű feladatokat (egy büntetőt bedobni a kosárba még egy látó embernek sem olyan egyszerű), a látó embernek eszébe juthat, hogy apró ügyeknek mekkora feneket tudunk keríteni, miközben az egyik legfontosabbat, a szemünk világát természetesnek vesszük. Láthatjuk például a vakok és gyengénlátók reakcióit, mozdulatait, hogy hogyan élik meg a sportnap nem is olyan apró sikereit. És egy pillanatra rádöbbenünk, hogy mekkora kincs is van a birtokunkban.

Takács Tibor