Öröm – kettőnknek. Debreceni anyuka mesél

Üveges Szilviát korábban a Napló újságírójaként ismerhették a debreceniek, mostanában azonban más vizekre evezett: kisfiának szánt saját meséit írja egy blogban. Arról beszélgettünk vele, hogy semmi semmi sem lehetetlen. 

– Régóta terveztem a blog indítását, mire valóban eljutottam a megvalósításig. Már gyerekkoromban is szerettem meséket kitalálni, írni. Az utóbbi években a kisfiamat szórakoztattam ily módon, a sikeresebb rögtönzésekből pedig kész történeteket írtam. Ezek sokáig hevertek egy mappában, gondoltam arra is, hogy házilag mesekönyvet gyártok belőlük, de sajnos nem tudok ügyesen rajzolni, és egy kisgyerek még igényli, hogy képek is legyenek a szöveg mellett... Végül arra jutottam, hogy blogon teszem közzé őket, talán más is szívesen olvassa vagy mondja el őket a csemetéinek. Mivel az oldal mobiltelefonon is jól olvasható, így ha hirtelen jól jönne egy történet vagy ötlet, hogy lekössük a gyerkőcöt, akkor is segítségül lehet hívni a blogot. A mesék mellett a Felnőttszemmel rovatban egyfajta naplót vezetek arról, milyen könyveket olvasunk, hogyan születnek a történetek, illetve milyen tapasztalataim vannak a meséléssel és az olvasással kapcsolatban. Korábban többször kérdezték tőlem ismerős anyukák, milyen mesekönyveket olvasunk, ezért ötletadónak szántam ezt a rovatot. Bár minden gyerek más, talán segíthet a szülőknek olvasmányokat választani. Mióta újra nyolc órában dolgozom, sajnos kevesebb időm jut írni, de mindenképpen szeretnék havonta néhány bejegyzést megjelentetni.

Ihlet nélkül nehéz

– Sok ötlet természetesen a saját életünkből jön, de általában mindig csavarok a történeteken. Ha látunk valami érdekeset az utcán – például egy darus teherautót, amelyről éppen lepakolják az árut –, abból könnyen mese születhet, de nem pontosan úgy, ahogy az a valóságban történt: a megírt változat egy része mindig fikció. Néha álmodom valami érdekeset, valami alapanyagnak valót, és ebből kerekítek sztorit, de most már leggyakrabban a kisfiam ad ötletet. Konkrét témákkal áll elő, megmondja, ki legyen a főszereplő, és ő mit csináljon, én pedig rögtönzök. Nem írok meg minden kitalált történetet, csak a jobban sikerült meséket vetem később klaviatúrára. Így is folyamatosan vannak kidolgozásra váró vázlatok...

Szilvia elmondta, hisz abban, hogy az olvasás, az értő olvasás – amellett, hogy nagyon jó kikapcsolódás – gondolkodni tanít. A mesélés és a felolvasás az első lépcsőfokok ezen az úton. Bővítik a szókincset, fejlesztik a képzelőerőt, tágítják a látókört, javítják a szövegértést – ezt mondják a szakemberek, és maga is ezt tapasztalja.

Öröm – kettőnknek

– A kisfiam gyakran kérdez mesélés közben, sőt utána is, a feltett kérdésekből pedig úgy látom, hogy figyel, megérti, amit hall, és gondolkodik közben, akár még utána is. De nemcsak ezért mesélek, hanem azért is, mert mindketten örömünket leljük benne! Bármilyen rohanásban is telik egy nap, a mesélés mindig alkalmat teremt egy kis lassításra, egymásra figyelésre, együtt töltött minőségi időre.

Adja magát a kérdés: a mese mégiscsak könyv formájában az igazi. Van-e esély rá, hogy ezek a kis történetek könyv formát öltsenek? Szilvia szerint ha egy kiadó vállalkozik arra, hogy megjelentesse, akkor elképzelhetőnek tartja, de ahogy a könyvpiaci helyzet áll, nem egyszerű a kérdés...

A meséken túl

– Tizenévesen és az egyetemi évek alatt sok mindent írtam: kisregényt, novellákat, meseregényeket, verseket. Később újságíróként dolgoztam, és a napi munka mellett már nem maradt idő és energia másra. Amikor a kisfiamat érdekelni kezdték a rögtönzött, illetve fejből mondott történetek, akkor kezdtem újra meséket írni. Egyelőre maradtam is ennél a műfajnál; így is annyi ötletem van talonban, hogy magam sem tudom, mikor lesz időm mindet leírni.

Gulyás-Czibere Anikó