„Dögöljön meg Putyin és Zelenszkij is!” – egy éve tört ki a háború

Egy éve ropognak a fegyverek Ukrajnában. Legalábbis erre emlékezik ezen a napon a világ nyugati fele, azóta ördög Putyin és honvédő hős Zelenszkij, kék-sárgában sír minden facebookos békeharcos. Mintha csak valóban egy éve kezdődött volna a fegyveres erőszak…

 A szobafestő kárpátaljai magyar barátunk elmesélte nemrég, hogy amikor a felesége 2022. február 24-én reggel közölte vele telefonban az orosz inváziót hírét, ő megkérdezte ecsettel a kezében:

– Milyen háború tört ki?

– Az orosz–ukrán! – válaszolta az asszony kétségbeesetten.

– Na és? Már háborúznak 2014 óta...

Hirtelen nem esett le neki a tantusz, mint Svejknek, aztán menekülőre fogta, és Isten hozta minálunk!

Ma már bizony kevesen emlékeznek rá, vagy egyáltalán nem tudatosult még sokakban, hogy 2014 óta lövik halomra az embereket északi szomszédunk keleti vidékein az oroszpárti szeparatisták és az ukrán hadsereg véres harcában, és az ott elesettekért valahogy nem hullottak könnyek a Facebookon, pedig több mint tízezerre tehető a civil áldozatok száma.

A 2022. február 24-én, a „XI. századi nagy háború” kitörésének napján az ukrán katonai behívó elől Debrecenbe menekült, és azóta itt ipari alpinistaként – azaz a panelházak szigetelését végző melósként – elhelyezkedő kárpátaljai testvérünk, Csaba egyszerűen fogalmazta meg kívánságát:

„Dögöljön meg Putyin és Zelenszkij is!”

Ha úgy tetszik, a magyarországihoz képest ez egy abszolút semleges álláspont. Itt, az anyaországnak nevezett 93 ezer négyzetkilométeren ugyanis politikai hovatartozás alapján háború- vagy békepárti az ember, de ugyanez a magatartásunk mindennel kapcsolatban, csakhogy az éppen aktuális debreceni akkumulátorgyár ügye ugorjon be elsőként. Majd a napi politikai csatározások állandó témája, a korrupció. Pusztán politikai hovatartozás függvénye, hogy a magyar átlagember gazemberséget vagy nemzetgazdasági érdeket lát benne. Minálunk ez nézőpont kérdése.

A tőlünk nyugatabbra eső és szerencsésebb történelmi és gazdasági fejlődésű országokban mindenesetre a többségi vélemény szerint az ukrajnai konfliktus kirobbanásában és eszkalálódásában kizárólag a putyini Oroszország tehető felelőssé, míg itthon a felmérések szerint a fideszesek többsége inkább oroszpárti, vélhetően már csak azért is, mert a kormánypárti média – a kormányzati retorika által – következetesen az, ha már a nonkonformisták, vagyis a független-objektívnek nevezett tábor és sajtója az ellenkező álláspontot képviseli lelkesen.

A lebutított magyarországi viszonyok helyett ejtsünk azonban néhány szót arról, ami egy nemzeti érzelmű ember számára a legfontosabb: a kárpátaljai magyarok – akik a saját bőrükön érzik nemcsak ezt a háborús konfliktust, hanem az évtizedek óta tartó ukrán nemzet- és országépítést – miért „semlegesek” úgy általában?

Mi is látjuk, ha átmegyünk a kárpataljai barátainkhoz vendégségbe, hogy Ukrajna gazdasági, társadalmi, politikai integrációja a Nyugathoz nemhogy közeledett, hanem egyre távolodott az elmúlt harminc évben. Az ukrán nép nagy szolgái – Kravcsuktól Kucsmán, Juscsenkón, Janukovicson és Porosenkón át Zelenszkijig – Európa camorráját, vagyis legkorruptabb országát építették fel és üzemeltetik, amelyben nemcsak az elit sáros, hanem a kisember is. A velejéig romlott és bűzlik minden. A kiskatona például „adót szed” a Beregszászra, Munkácsra tartó magyar turistáktól a határon, a rendőr pedig azért bünteti a kárpátaljai magyarokat, ha nincs sapkájuk, majd azért, ha éppen van, és az egy négyzetméterre eső maffiózók vagy pitiáner bűnözők száma is a legnagyobb, azaz ha átutazóban jársz Ukrajnában autóval, lehetőleg ne állj meg pisilni! – szól mindig is a jó tanács. Manapság pedig a buszokról, vonatokról szedik le a férfiakat, és viszik kiképzés nélkül a frontra, miközben az ukrán gazdasági elit luxus wellnesshotelekben, a melegvizes medencék partján múlatja az időt. Aki nem hiszi, járjon utána! A mezőkaszonyi termálfürdő- és szálló alig egy köpésre van a magyar határtól…

A kárpátaljai magyarokat ért sorozatos, ukrán nacionalista agresszióról, a kárpátaljai magyar szervezetek elleni merényletekről, bombatámadásokról, az ukrán oktatási törvényről, a Zelenszkij által is aláírt nyelvtörvényről – amely megtiltja a kisebbségi nyelvek használatát a közélet szinte valamennyi területén –, a munkácsi Turul-szobor eltávolításáról pedig naphosszat értekezhetnénk, vagy éppen arról is szólhatnánk, hogy miközben véres háború dúl az országban, a kijevi törvényhozás decemberben éppen ráért a nemzeti kisebbségek jogainak további csorbítására. Tudjuk, e rendelkezések Kelet-Ukrajna orosz ajkú lakossága ellen irányulnak, de a hozzájuk képest Kárpátalján elenyésző számban élő magyarokra is vonatkoznak. Ugyan kit érdekel ez Kijevben?

Mindennek az a következménye, hogy a csodaszép Kárpátalja települései szellemvárosokká változtak tavaly február 24. óta. Férfiakból csak öregeket látni az utcákon, akiket nem érint a sorozás veszélye. A munkaképes emberek többsége egyébként már rég Magyarországon keresi a kenyerét, esetleg a szintén szomszédos Felvidéken vagy Lengyelországban, de ha éppen otthon tartózkodnak, akkor bujkálnak, és most mindannyian dezertőrök.

Szóval Zelenszkij dögöljön meg, de Putyinnal együtt – mondja a kárpátaljai barátunk. Utóbbi azért, mert tagadhatatlanul egy agresszor, aki lángba borította a magyarok által is lakott Ukrajnát. Megalomániájának, birodalmi törekvéseinek ezrek estek áldozatául, és ki tudja, mi lesz a vége? A történelem szemétdombján a helye, ehhez nem férhet kétség.

Magyarországról nézve most már az egyértelműen világos, hogy ukrán szempontból ez a háború nem pusztán az ország szuverenitásáról, azaz területi integritásról és függetlenségéről, hanem az identitás megőrzéséről szól. Pontosan ezzel haknizza körbe a világot Volodimir Zelenszkij elnök a zöld pulcsijában, leszarva a kisebbségi jogokat. A birodalmi politikát folytató Oroszország célja pedig homlokegyenest ellenkező: az önálló ukrán identitás eltörlése. Sokkal többről van itt tehát szó, mint az oroszbarát szeparatistákról vagy az Ukrajnában élő mintegy 7,5 millió oroszajkúról. És ez számunkra nagyon rossz hír. Bár semmi közünk hozzá, ennek a háborúnak az árát mi is drágán megfizetjük, amikor kenyeret, tojást, sajtot, tejet vagy húst veszünk a boltban.

Magyarország energiafüggősége megrendítően vágott pofán sok millió, átlagbérből (vagy alatta) élő magyart, és mivel ebben a konfliktusban mindkét fél azt hiszi, hogy az idő neki dolgozik, messze a béke.

Nem reménykedhetünk abban, hogy a nyersanyagban dúsgazdag Oroszország hamarosan visszavonul, csak mert kiéheztetik. A magyaroknak eladott gáz és olaj piszlicsáré ügy. Ami sokkal fontosabb: amíg nem az oroszok feje fölül bombázzák le a tetőt, köszönik, jól vannak, megszokták a nélkülözést, az ukrán haderőt játékpisztolyokkal és makettekkel segítő nyugati országok pedig mellékvágányon továbbra is importálhatnak orosz uránt az atomerőműveikbe. Ugye milyen érdekes? Van, ami fontosabb az ukrán identitásnál és Zelenszkij zöld pulcsijánál. Vagy mondjunk még egyet: nem látott a világ olyan amsterdami vagy New York-i gyémántkereskedőt, aki az orosz követ beledobná a csatornába az ukrán identitásért cserébe, és érdekes módon az EU a nemesfémek forgalmazására nem vet ki szankciót, noha ez évi sok milliárd dolláros tétel, csak az orosz vécépapírra meg a borotvahabra. Ezen az ócska politikai marketingen röhögünk, a háború ukrán, orosz, magyar áldozataiért pedig könnyeket hullajtunk.

Egy biztos: valamilyen új világrend épül, és hogy abban Magyarországra geopolitikailag milyen szerep vár, arra most – az orosz invázió egyéves évfordulóján – még nincs válasz.

Cs. Bereczki Attila